Leu72

 Ma jön a második adag kemo. Aki figyelmesen olvasott eddig, az tudhatja, hogy volt olyan (kettő is), ami csak másodszorra ütött ki. Szóval volt bennem egy kis stressz. Megkérdeztem a doktornőmet, hogy mi van, ha én mélyen alszom és beindul az allergiás reakció? Mire ő: Frau Fleischmann figyel önre. Tényleg figyelt, rendszeresen mért, de szemben az első alkalommal, mindig minden megfelelt az átlagnak. Na jó, a vérnyomásom nem volt több, mint 90/50, meg is tiltották, hogy egyedül wc-re menjek. (És egyébként is alacsony a vérnyomásom.) Viszont nem adtak plusz oxigént, ami a komfortérzetemet pozitív irányban jelentősen befolyásolta. (Tudjátok, pöcök az orrban.)

Időben elbúcsúztam Vanessától, mert ő kikerült az apláziából és mehetett haza. Mérhetetlenül dühös volt, mert most írattak vele alá egy olyan papírt, amit belépéskor kellett volna. Nemcsak hogy várni kellett a papírra, meg az orvosra, hanem az nonszensz, hogy előbb a kezelés, aztán az aláírás. A legaranyosabb az volt, hogy a fiatal doki (27 éves) azt mondta: „Vigyázzon, ha hazamegy és találkozik valakivel, nehogy teherbe essen. Mondta erre Vanessa, hogy spirálja van, ezt már régen tudják, azt meg ő tudja, hogy erről már szóltak neki. Ráadásul több, mint 3 éve küzd a betegségével és a pasija rendszeresen látogatja. Tehát a „valakit” igazán kár volt hozzátenni.

Megkaptam a Tavegylt (allergiacsökkentő, ami altat) és azt vártam, hogy mint elsőre, 3 perc múlva alszom, mint Pandacsöki Boborján. Kiderült azonban, hogy kaptam Cortisont is (szintén allergia csökkentő), ami viszont ébren tart. Hát jelentem: nyert a Cortison. Talán ha 10 percre elszenderegtem és délután sem voltam egyáltalán kótyagos. Sőt, este későn feküdtem le, de már hajnali négytől olvastam. Bámulatosan sokat olvasok, ez már nagyon hiányzott, de persze nem ilyen áron.

A reggeli kontrollon minden rendben. (Vérnyomás, hőmérséklet, sőt mint utóbb kiderült: a véreredmény is.) Ami nem normális, az a testsúlyom (tegnap óta 1 kg-t híztam), de áll bennem a víz, a papucsom már alig tudom feltépni a lábamra.

A délelőtti viziten kifaggattam az orvosokat:

„Ez a szer azok helyettesítője, amire allergiás vagyok, vagy teljesen más?

„Teljesen más.”

„Sehol máshol nem gyártják Európában?”

„De, Ausztriában.”

„Akkor hogyhogy nem egy szomszéd országból rendelik?”

„Csak sípályáik tekintetében bízunk az osztrákokban, gyógyszerügyben nem.”

Hm. Vanessa szerint nem akarják megmondani az igazat. De hogy mi lehet az igazság? Szerintem akkor már behazudtak volna valamit (más az összetétel, eltarthatóság, ár). Holnap kapom a következő adagot, ugyanilyen előkészületekkel. Várhatóan ez a gyógyszer nem üt ki, ezért azt várjuk, hogy az előzőek után (mármint amik a véreredményt lerontották), már csak javulni fogok. Szorítok, hogy így legyen.

Szinte minden benn fekvő, csontvelő megbetegedésben szenvedő beteg hozzátartozói egyértelműnek tartják, hogy felvetetik magukat a csontvelőt adakozók közé. Apu valójában ezért (is) ment vérvételre. Bár a főorvosnő elmondta, hogy annak az esélye, hogy nekem donornak megfeleljen, az valójában 0, de persze a társadalom többi tagjának hasznára válhat. Jelentkezhet a kórházon keresztül (ekkor magának kell fizetni a költségeket) és a vérvételen is kitölthet egy lapot, ami nagyjából 50 chf lesz. Ő természetesen ez utóbbit választotta.

Két kemot kapok ma. Egyet már ismerek, semmi mellékhatása nem lesz, talán az étvágyam megy el picit. Na a másik érdekes lesz. Előbb kapok egy Tavegyl nevű gyógyszert, amivel leszedálnak (a cél nem az altatásom, hanem az, hogy az immunrendszeremet, amely bizonyos kemok hatására fellázad, megpróbálják hatástalanítani. Kaptam Dafalgant is (láz- és fájdalomcsillapító, pontosan nem tudom, hogy miért, lehet hogy attól féltek, hogy egy esetleges allergiás reakció hatására felmegy a lázam?).

Még ebéd előtt elkezdték a másik kemo adását. Amikor az lefutott, akkor jöttek az egyebek. Annyira sikeresen, hogy három perccel a Tavegyl után már aludtam. Kicsit aggódtam: mi lesz, ha nem tudok szólni, ha rosszul vagyok, de aztán feltételeztem, hogy kézben tartják az ügyet.

Azonnal rám csatoltak két gépet (egy a vérem oxigéntartalmát mérte, egy a vérnyomásomat). Lelkemre kötötték, hogy egyedül nem mehetek wc-re sem, mert (80/valamennyi a vérnyomásom) és kénytelenek oxigént adagolni nekem (értem én, hogy kell, de ocsmány, mikor az ember orrába műanyag pöcköket nyomnak), mert nagyon alacsony a vérem oxigén szintje.

Az egész folyamatot inkább csak úgy tűnik, mintha álmodtam volna. Lassú csöpögésre állították az infúziót és szerencsés módon semmi nem történt. Én meg aludtam vagy 5-g (a folyamat 2-kor kezdődött).

Felkeltem, megvacsoráztam és apu meglátogatott. Keveset beszéltünk, mert látta rajtam, hogy fáradt vagyok. 9-ig bírtam ébren. Régen volt lelkifurdalásom, hogy nem tudok eleget aludni majd, ha korán lefekszem, de mivel gyakran amúgy órákat vagyok ébren, már nem érdekel. 5-kor fel is ébredtem, de úgy éreztem, hogy rég volt ilyen pihentető éjszakám.

Reggel észrevettem, hogy a napi gyógyszeradagomba bekészítették a Vfendet, amit elvileg a kemo előtt egy nappal nem szedhetnék. (Eddig ugye két ilyen malőr volt: egyszer hiányzott egy tabletta, a gyomorvédő Esomep, másodszor meg beszedettek két gyulladáscsökkentő tablettát, ami nem is nekem járt volna. Nagy baj nem lett belőle, mármint nekem, hogy aztán a nővér, aki összerakta a gyógyszerkészletet, kapott-e valamit, azt nem tudom.) A nővérnek reggel mondtam, ő nem tudta, hogy nem szedhetem, de megígérte, hogy utánakérdez.

Csak vizet kapok egész nap, sőt ugye már éjjel is kaptam. Mivel a hajnal is a folyosón talált, a nővérke (hogy a reggeli csapatot mentesítse), reggel hatkor vért vett és hamarosan fény derült arra, hogy a vérleletek jócskán romlottak. Észere is vettem, mert nem olvastam az éjjel. A közelgő aplázia egyértelmű előnye.

Délelőtt aztán meglátogatott a doktornő, elmondta, hogy az angol helyettesítő kemo gyógyszer még nincs itt, lehet, hogy késik a terápia. Nem mondtam, de nagyon nem szeretném, hisz mihamarabb a végén szeretnék lenni. Holnap előbb egy ismert kemot kapok, amit eddig kiválóan viseltem, utána mindenféle, az immunrendszert tompító gyógyszert és csak a végén (direkt lassan csepegtetve) ezt a bizonyos kemot.

Emellett elmondta, hogy bámulatosan jól viselem az utóbbi idők megpróbáltatásait, le a kalappal. Be merem vallani: büszke voltam. Hihetetlen erőt ad az a sok támogató szeretet, amit mindannyiotoktól kapok. Még ha esetleg elgyengülnék is, eszembe jut, hogy mennyire várja a család, hogy otthon legyek és milyen mennyiségű ölelést, puszit és szeretetet kapok a gyerekektől. Skype-on naponta beszélünk, mióta nem gyűrnek le a mellékhatások, sokkal inkább részt tudok venni a család életében, még ha olykor távolról is.

„Bevette a Vfendet?”- kérdezte fájdalmas arccal. Mondtam neki, hogy nem, mert biztos voltam benne, hogy nem lehet. A doktornő szemében elismerést láttam - noha azért a hónapok alatt a szabályt nem volt nehéz megtanulni.

Mesélt arról, hogy a kemok egy részét ambuláns megkaphatnám, de nekem csak alapbiztosításom van, ami ezt nem teszi lehetővé. (Próbáltunk privát biztosítást kötni, de egy régi betegségre való tekintettel visszautasították.)

Aztán bekukkantottak a számba (mindennapos nyálkahártya ellenőrzés) és megállapítást nyert, hogy a bal alsó bölcsességfogam helyén van valami, amiből rögtön mintát vettek. Eredmény még nincs, de remélem, hogy max. ecsetelőt kapok, nem megint a gyógyszert. Kis dinó (opcionálisan Frici kutya) még mindig szedi az egyik bélfertőzését, a másikat leállították a kemo miatt.

Megkaptam a még rám váró rövid kemok leírását franciául (a kemok nevei és mellette J1 formátumban az, hogy az első nap kapom), de összehasonlítva azzal a sorozattal, amin túl estem, meg kellett állapítsam, más a formátum, de ugyanaz a tartalom.

A délután folyamán már tényleg semmi két injekción kívül (vérhígító és sejtképző). Nem tudok nem arra a szakállas viccre gondolni, hogy a nők agyában két hormon van csupán, a gátló, ami gátolja a gondolkodást és a serkentő, ami serkenti a gátlót. Hát remélem, hogy nem hormontartalmúak az injekciók.

Egy órával több otthon – én biztos nem panaszkodom az óraátállításra. A nagyok már reggel hétkor fenn voltak, de legalább volt alkalom már reggeli előtt összebújni.

Ma ejtettük szerét a datolyaszilvának egy klasszikus magyar borsóleves és egy bajor sült után. Nem volt egyértelmű a siker. Tamara csak banánt eszik kis mennyiségben, nagy könyörgések után. Viktor mérhetetlenül gyanakvó és az első molekulányi falat után olyan arcot vágott, mintha komoly fájdalmai lennének. Réka evett belőle, de túl édesnek tartotta, mint ahogy az apja is. (Annak idején, amikor összeházasodtunk, és egyértelművé vált számomra, hogy ő a kemény és savanykás gyümölcsöt szereti, azzal ugrattam, hogy ő valójában az éretlen gyümölcsök rajongója.) Anyuval ettük meg ez okból a javát. Ebben voltak apró magok, de fogyaszthatóak voltak.

A nemzetközi ebéd után a jó magyar almás lepénynek osztatlan sikere volt.

Délután még tartott a két nagy karatebemutatót. Csillogott a könny a szememben, amire apa csak annyit mondott: „anyátok még ma nem sírt”. Viktor mentalitásához abszolút passzolnak a formagyakorlatok, Réka pedig elképesztően szabályosan csinálja. Az ordítással meg mindkettő kiadja az egész heti feszültségét. Rékát azzal ugrattam, hogy ilyen szépen vasalt kislányról senki nem feltételezné, hogy a gyakorlat közben nekiugrik az öccsének. (Mivel pillanatnyilag ők a csoport két korelnöke, ők kerültek párba. Jövő évtől elvileg átsorolják őket a nagyobbak közé.)

Aztán még lezuhanyoztam és ha fennhéjázni akarnék: hajat mostam. Így persze csak fejet. Készítettem szendvicset, mert a kórházban hatkor van ebéd és nekem nyolcra kellett visszamenni. Bekaptam az esti gyógyszereket, felragasztottam az érzéstelenítő tapaszt, hogy a portra rá tudjanak érkezés után azonnal kötni, valamint néhány kártyaparti a gyerekekkel lezárásképp. És aztán könnyek közt („ez lesz az utolsó nagy menet”) elköszöntem.

Már reggel úgy jött be a nővér: ugye haza akar menni? Reméljük sikerül. Le vagyok nyűgözve, hogy itt mindenki mindent tud a pácienssel kapcsolatban. Nem számít, hogy fél órája jött be, bele kukkant a számítógépbe, és már tudja is, hogy kinek volt láza az éjjel, vagy mint legutóbb én: ki köhögött.

A doktornőm arcán azonnal lehet látni, hogy milyen hírt hoz. Most lefelé görbült a szája: tudtam, hogy nem enged a főorvos haza. Azért azt megígérte a doktornéni, hogy még egyszer rákérdez.

Amikor legközelebb jött, a gyógyszerlista volt a kezében. Ez annak a biztos jele, hogy mehetek haza. Igaz, csak holnap estig maradhatok, de isteni néhány óra lesz együtt!!!

Apu megjött és azonnal előadtam a haditervet: még ma veszünk főzőbanánt, hogy az egész család kipróbálja.

A gyerekek épp a játszótérről jöttek meg, amit megtoldottak az épp zajló ipari kiállítással, aminek számukra a legfőbb vonzereje a nyuszisimogatás volt. Valószínűleg szegény nyulak kedélyesebb délutáni programot is el tudtak volna maguknak képzelni, mint hogy haramiák nyúzzák őket tömegesen. Mindenesetre a gyerekeink le voltak nyűgözve.

Ezután apu még egy nehezített pályát teljesített. A történethez hozzátartozik, hogy az engem érdeklő hírlevelekre feliratkozom, és mióta nem üt ki a kemoterápia, utána tudok nézni régi elmaradásaimnak és az újonnan kapott hírleveleket is végigolvasom. A minap az egyik svájci elérhető árú butiklánctól kaptam e-mailt: amennyiben regisztrálok, október 26-ára küldenek 50%-os bonokat. Ezek az ígéret szerint meg is érkeztek és apu már reggel lement Rékával a butikba. Aki azt hiszi, hogy egy majd 12 éves lánnyal élelmiszeren kívül vásárolni sétagalopp, az hatalmasat téved. Apu már fel volt vértezve (tavaly egy csizmavásárlás után fél órát aludt otthon), de aztán könnyedén megugrották az akadályt. És egyúttal kinézett Réka magának egy dzsekit és minthogy közeleg a névnapja, megbeszéltük, hogy hármasban délután újra elmegyünk és ha még mindig tetszik, akkor megvesszük.

Ezeket mind elintézve rárepültünk a zöld banánra és a kakira (kicsit olyan, mintha 24 óra lenne hátra az életedből, mikori is a teljes bakancslistádat le akarod tudni).

Hazamenve előadtuk a családnak a vacsora ötletét: zöld banán salátával és mentás joghurttal (ennyire perverzek nálunk csak a felnőttek, hogy bármi nyers zöldet megegyenek, mert minden eddigi fáradozásunk ellenére a gyerekeink nem barátkoztak meg a salátával).

Otthon aztán anyu, apu (akit ki kell hangsúlyozzak ismét: a férjem) és én nekiveselkedtünk, hogy zöld banánt készítsünk. Hámozás (késsel), darabolás, sütés, olajleitatás, szétnyomás (egy pohár aljával), sütés, olajleitatás, sózás, tálalás. (Tényleg kétszer kell sütni, nem elírás.) Közben joghurt, só és menta elkeverése. (Amikor először ettem mentás joghurtot egyszerűen undorítónak tartottam.)

A nagyok gyanakvóak voltak, hiába hangsúlyoztuk, hogy igazából ez olyan, mint a krumpli. A fiam szerint a banán maga az ördög és mindentől távol tartja magát, ami banános. (Annak idején, mikor krónikus székrekedése volt, a doktornő azt mondta, hogy gyümölcsöt, zöldséget ennie kell, kivéve a banánt és az áfonyát, mert ezek további székrekedést okozhatnak. Viktor előbb azt jegyezte meg, hogy nem ehet banánt és ehhez a banánmentes diétához drákói szigorral tartja is magát. Egy igazi jellem.)

Viktor a tisztesség kedvéért evett néhány karikát, de közben láttam a világfájdalom és a heroikus küzdelem keverékét az arcán, ezért azt mondtam, hogy ha nem akar ezt enni, akkor ehet mást. A lányok viszont tisztességgel kivették a részüket a fogyasztásból. A felnőtteknek meg nagyon ízlett. Hármunk közül amúgy én vagyok rendszerint a gyenge láncszem, anyu bármit megkóstol (ő mondta anno: nem tudom mit imádnak a pacalon – na én addig nem jutottam volna el, hogy frottírtörcsit rágjak), apu sem válogatós, de pl. a lovat nem enne (mert okos, pedig mint tudjuk a disznó is az), meg azt hiszem, hogy az osztrigának se nagy rajongója. Mondjuk ha a pacal-osztriga-ló hármasból kéne választani, nálam még mindig messze a ló vezetne. Ki tudja, hátha én is intelligensebb leszek a lótól....

A kórházi tartózkodásom kezd kulináris kirándulássá lenni. Még este átbeszéltük, hogy mit kell egy főzőbanánnal csinálni, ahhoz, hogy ízletes chips váljék belőle, majd rátértünk a vörös lencsére.

Már ekkor megígérte, hogy reggel avokádókrémmel indítunk, mert hozatott be avokádót. Gyakran készítünk mi is otthon, de igazából mindig bajban vagyok, hogy milyet vegyek. Most megmutatta: enyhén legyen csak puha, egyenletes színű (mindegy, hogy zöldes, vagy feketés). Sem a túl kemény, sem a puha nem jó.

Ezután jött egy számomra új gyümölcs: a kaki (ízlésesebben: datolyaszilva http://hu.wikipedia.org/wiki/Datolyaszilva). Eddig nem voltam bátor venni, kevésbé a neve miatt, hanem azért, mert bizonytalan voltam, hogy egyáltalán ízlene-e. Végignéztem, ahogy Vanessa levágta a kalapját, majd felcikkezte. Elvileg lehet magja, én nem találkoztam vele. Szép, narancssárga húsa van és állagát tekintve engem a körtére emlékeztetett, emellett kellemesen édes. Kedélyesen elbeszélgettünk fél délelőtt. Megtudtam, hogy pl. Venezuelában a szépészeti műtétek a mindennapok része és teljesen normális, hogy egy lány a szülinapjára (még ha kiskorú is) ilyet kér. Elvileg persze csak nagykorúan lehetne, de ugye mindig van sebész, aki vállalja.

Megkérdeztem, hogy arcról el tudja-e dönteni, hogy egy delikvens melyik dél-amerikai országból származik. Azt mondta, hogy pl. a brazilok esetében nehéz, mert ott elég nagy a keveredés. De pl. az equadoriaknak nagy, lapos orruk van, a peruiaknak jellegzetes profilja.

Türelmetlenül mesélt az orvosáról, akinek fogalma sincs az egész kezelési metódusról. Amikor Vanessa rákérdezett, hogy mégis mire számítson, akkor valami olyasmi választ kapott, hogy „talán nem elégedett a kezeléssel?” Mondta, hogy de, csak épp szeretné tudni, hogy még mi vár rá. Ehhez képest én azonnal leírásokat kaptam a kezelésekről, beszéltünk a mellékhatásokról (sőt jó kislányként sokat be is gyűjtöttem közülük) és folyamatos tájékoztatást kapok mindenről. Azt hiszem, marha nagy szerencsém van.

Aztán elmesélte, hogy ők nagyon sportos és egészséges életet élnek („most meg egy csomó mérget folyatnak át rajtam”) és a pasija (aki nem egész hat éves Fabriziojának apja) nagyon neki is volt keseredve, hogy tegnap este rizottót rendelt az asszony chorizoval súlyosbítva. (Én is ugyanezt kértem, így a konyhasokk keretében most megkóstoltam ezt a fajta fűszeres kolbászt. Mármint a chorizot.)

Paolo (a pasi) ezután elmondta, hogy igazán nem szép vacsira ennyi szénhidrátot enni. Szerintem meg hülye, akit az érdekel, hogy a rákkal küzdő felesége mennyi szénhidrátot fogyaszt. Vanessa is védekezett: ez nem hotel, nem lehet akármit rendelni (még ha abból indulunk is ki, hogy brutálisan jó menüválasztás van).

A vizit nem tudott semmit hozzátenni állapotomhoz. Jól érzem magam, nem kapok kemot, nem fáj a gyomrom, semmi okom panaszra. Ráadásul a véreredményeim sem romlottak (sőt valójában jobbak mint hétfőn). Sajnos azonban későn jutott eszembe: miért is ne mehetnék haza? Persze, aplázia van, de még a granulociták (ha 500 alatt van az értékük, az számít apláziának) értéke is 400. És volt a héten 60 is.

Sokaktól hallottam, hogy azon felbuzdulva, hogy mennyi vért és plazmát kaptam, úgy döntöttek, elmennek vért adni. A gesztus nagyon jól esik és nagyon kevéssé tudom szavakban kifejezni, hogy mennyire. Nagy szeretettel gondolok arra a két ismeretlenre, akiket anno hívtak, hogy vérplazmára van szükségem (mert a szervezetem csak e két emberét tűri el, a többit megsemmisíti), és a két delikvens azonnal jött vért adni. Azok, akik ezt fontosnak tartják, visszaadják a közösségnek azt, amit én kaptam. Egyáltalán jó, hogy a blogot olvasva sokan úgy érzik: így tehetnek is valamit. (Apu sem volt rest, a faluban szerveztek véradást és ment. Aztán kapott egy isteni vacsit. Remélem nem sok szénhidráttal.)

Bár a rengeteg víztől nem aludtam nyugodtan, de korán lefeküdtem és pihenten ébredtem. Holnapra már ígérik: csökkentik a vízmennyiséget, de a kemot alaposan ki kell mosni.

Mától igazából várunk. Kemo nincs egészen jövő keddig.

A köhögés ellen ígérnek valami cseppet, amitől fáradt leszek. Na úgy lesz igazán nehéz wc-re szaladgálni éjszaka. Bízom abban, hogy ez az egész köhögés-nátha (nem vészes egyébként) simán véget ér azzal, hogy jönnek az egészséges sejtek.

Vanessa ma elmesélte, hogy neki olyan betegsége van, ami 60 éves kor alatt elvétve fordul csak elő. Mondtam neki, hogy szép pár vagyunk: az enyém meg egy gyerekbetegség és az én koromban meglehetősen ritka. (Remélem, hogy a lelkemben maradtam csupán gyerek és nem agyilag.)

Jé, nemzeti ünnep van, és jé, mennyire nem ez foglalkoztat. Itt azért a napok meglehetősen hasonlóak, leginkább a laptop dátumkijelzőjéből tudom, hogy mennek előre. És lelkemnek nagyon jó, mert én már visszafele számolok. Megcsináltam ugye a kis kemotáblázatomat (beteg ez a tyúk) és minden nap konstatálom, ahogy telik az idő.

Reggel enyhe hőemelkedéssel ébredtem, ami előbb egy kicsit még emelkedett, majd szerencsére beállt egy normál szintre. Nem is zuhanyoztam (fúúúúúúj), mert nem akartam semmit kockáztatni. Amúgy is köhögök, meg fújom az orrom, de ez az aplázia alatt még normális is. A délelőttöt végigszenderegtem és ebédre már új ember voltam. Vanessával mindketten quinoa lepényt rendeltünk azzal a különbséggel, hogy ő már ismerte ezt az eredetileg dél-amerikai gabonafajtát. Finom ízű volt és leginkább arra hasonlított, mintha egy puha szemű rizslepényt olajban kisütünk. Ő azt mondta, hogy petrezselymen és són kívül nem is ízesítik semmivel.

Sokszor beszélünk az étkezésről, ha már a sors így hozta, hogy egy chilei nővel vagyok együtt, akkor kifaggatom. Megtudtam, hogy náluk a mindennapi élet része az avokádó, amit sóval, citrommal ízesítenek, de más dél-amerikai országok esetében már is bele szokott kerülni (pl. Equadorban paradicsomkockák), a fő köret náluk is a rizs és a krumpli – bár én abban a tévhitben voltam, hogy a kukorica. Felvilágosított, hogy a kukorica nem terem meg mindig. Nagyon sok zöldséget esznek, de hús mindig van a tányéron. Amikor elmesélte, hogy ők a családi eseményeknél 1 (!!!) kg hússal számolnak fejenként, csak forgattam a szemeimet. Azt mondta, hogy az apjának akkora grillje van, mint egy focipálya.

Beszéltünk a chilei dialektusról is (ami külföldieknek a gyorsaság miatt nehezebben érthető), de általában elmondható, hogy bár az ország É-D kiterjedése több, mint 4000 km, mégsem jelent gondot egymás megértése. (Szemben a hegyekkel szétszabdalt Svájccal, ahol még a helyiek is ki szoktak emelni néhány dialektust, ami nehezen érthető.)

Este egy másik titokról rántottuk le a leplet. Egész pontosan számára nem volt új, csak nekem. Ő Graubünden kantonban él, melynek egyik konyhai remekműve a „Capuns”. Láttam ugyan a menüajánlatban, hogy van ilyen, de mivel nem tudom, hogy mi az, ezért nem is rendeltem. (Persze nem kéne annyira gyanakvónak lenni, mert itt legalábbis megosztó ételek – pacal, belsőségek – úgysem szerepelnek az étlapon. Hát szóval a capuns nem más, mint Graubünden töltött káposztája. Egész pontosan mángoldlevelekbe csomagolt töltelék valami besamellel körbeöntve. Ahogy a neten recept után barangoltam, azt láttam, hogy ahány ház, annyi capuns. Nem mindenki esküszik a mángoldra, nem is mindenki tesz rá szószt. A töltelék is házról-házra változik, szalonna, különböző kolbászok és fűszerek kombinációja. (Szemben a mi töltött káposztánkkal, se darált húst, se rizst nem találtam a receptekben.)

Apropó, főzés. A család már röhögőgörcsöt kap attól, hogy „anya megint talált egy új receptet a neten”. A benn töltött hónapok alatt elég sok receptet kimentettem és már jó részüket (a család hathatós segítségével) ki is próbáltam. Senki ne gondoljon hatalmas extrákra, de bizony belefutottunk olyan finomságokba, amikről én pl. nem is tudtam.

Készítettem pl. levesbetétnek olyan galuskát, amibe parmezánt kevertem (orbitális). Csináltam mexikói kukoricalevest (lehet, ha itt ülne egy mexikói, akkor a haját tépné – az enyémet úgyse tudja), brutálisan jó kelt tésztákat (nutellás tekercs, mákos lepény hmmmm), készítettem lazacrilette-et (azelőtt azt se tudtam eszik-e, vagy isszák), hummuszt (csicseriborsókrémet), megfejtettem a mátrai borzaska titkát és paníroztam parmezánba. (Azt gondoljátok, hogy virtuóz parmezánfelhasználás van otthon? Nem tévedés....)

Esténként legtöbbször hideget eszünk otthon, de hogy ne mindig ugyanaz legyen, készült már halpástétom, avokádósaláta (állítólag jó a hajnak – ami most ugye amúgy nem aktuális), tojáskrém (hagymával, ami szerintem csak úgy jó, de a lányaink ledobják a láncot a hagyma látványától is).

A legszebb elismerés Rékától jött lazacrilette-ügyben. Azt mondta, el kell ismerje (bár nagyon nehéz), hogy finom. (Az említett kencében nyers, felkockázott hagyma van.) Rékával el is beszélgettünk arról, hogy saját magát fosztja meg ízélményektől, ha nem próbál ki dolgokat. Tiszteletben tartjuk, ha valaki nem szeret valamit (mivel én sem szeretem pl. a fehérrépát, sárgadinnyét), de az ember ízlése folyamatosan változik. Ráadásul neki nem elvi kifogása van a hagyma íze ellen (mivel a hagymás chipset szereti), úgy kell fölfogni, hogy a hagyma valójában egy fűszer (mint ahogy apróra darabolva szerintem az is).

Capuns helyett én egy görög salátát ettem. Hoztak mellé egy zsemlét, egy narancsot, egy joghurtot, meg Darvidát (ami a mi Korpovitunk megfelelője). Bizony a saláta és a zsömle után úgy éreztem, hogy még egy fél disznót meg tudnék enni. Viszont a büfébe nem mehettem le (aplázia). Vanessa volt olyan tündér, hogy felajánlotta, hogy majd ő lemegy. (Ő is apláziás, de ő lemehet.) Hozott egy szalámis szendvicset, amivel megmentette az életemet.

Este skype-oltunk a családdal. Bár arról volt szó, hogy meglátogatnak, de most különösen szigorú az előírás: betegen nem lehet bejönni. Márpedig anyun és Tamarán kívül most épp mindenkinek van valami kórsága. Na nem nagy, épp csak az ősz eleji őrület. Annyira jó dolog, hogy a technikának hála, legalább így nem vagyunk elzárva egymástól. (Viktornak ugyan épp ellopták a rollerét a suli elől, de még a rossz hír is jobb, ha láthatom kamera segítségével az arcocskáját.)

Éjjel olyan köhögési roham jött rám, amire szegény Vanessa felébredt és azonnal hívta a nővért. Mire az ideért, már nagyjából vége is volt a dolognak. A nővér elment, hogy hoz valamit és a legnagyobb meglepetésemre feketeribizlis gyógycukrot hozott (gumicukor állagú volt). Hogy ilyen egy kórház hematológiáján van????

Azt hiszem egyébként nem vagyok egy hisztis nő, de nem bírok csak sötétben, melegben és csendben aludni. Éjjel vékony volt a takaróm (fáztam), délután még az ablak is nyitva volt (és már nincs nyár), nincs roló (tehát fény van) és a templom közelében van a szoba. Negyedkor egyet, félkor kettőt, stb. kongatnak. Utálom. Amúgy sem alszom jól mióta a kezelések mennek, de még ez is....mondjuk legalább most nem vagyok tele vízzel, ezért amúgy nyugodtak lennének az éjszakák.

Mivel tegnap otthon hagytam a kajásdobozomat (amiben a kincstári felvágott, zöldség, tojás szokott lenni), ezért a reggeli vérvétel után lementem a büfébe. Egyedül soha nem voltam még lenn, mert vagy mindent megkaptam az osztályon, vagy épp nem is érdekelt az evés. Valójában, mivel kenyeret, vajat, kávét kapok, valami salátát akartam venni. De az nem volt, vettem hát egy szendvicset. Nézett is a szobatársam, hogy minek hozok bármit is magamnak a büféből.

Délelőtt aztán sokat beszélgettünk. Chilei származású, egy kisfia van. Csodaszép nő, csodaszép hajjal. Már este utánaolvastam az országnak (http://panamericana.blog.hu/tags/chile) és már a reggeli alatt fejben főztünk. Igazán vicces, Tatjánával a szerb konyhát veséztük ki, a dán hölggyel a dán kekszeket és kelt finomságokat készítettük agyban és most a chilei konyhával ismerkedem. Anno apu hallott (Argentináról) egy történetet, mely szerint egy európai (talán német?) társaság az adott ország egy éttermébe látogatott. A pincérnek megemlítették, hogy a társaság egyik tagja vega. A pincér elgondolkodott, majd visszakérdezett: „szóval csak csirkét eszik?”

No ezt a sztorit elmeséltem Vanessának, aki azt mondta, hogy senkit az égvilágon nem ismer Chilében, aki vegetáriánus lenne. Sok zöldséget esznek, sokféle gabonát (épp a quinoáról faggatom), de húst mindig.

Ma három kemot kaptam egymás után, holnap még egyet kapok az egyikből és aztán szünet. A véreredmények annyira rosszak, hogy az emeletről sem mozdulhatok ki (a büfélátogatásról mélyen hallgatok), maszkot kell viselnem a folyosón és palackos vizet ihatok csupán.

Holnap még kapok egy kemot, majd szünet. A holnapi a 16. nap lesz. A 18. naptól jönnek az erősítő injekciók, majd a két kemo helyett, melyekre allergiás reakcióval válaszoltam, Angliából rendelnek valami nagyon új, nagyon spéci és nagyon hatékony szert. Na ezt kapom még a 22-24-26 napokon.

Ma a fiam a telefonban megkérdezte: „Anya, mikor lesz egy kis időd?” „Mire, kisfiam?” „Hát hogy hazagyere!” Elmagyaráztam neki, hogy ez sajna nem kedv meg idő kérdése, hanem tényleg csupán a leleteké. Bár arra készülünk, hogy hosszabban kell maradni, de azért titkon reménykedem....