Leu72

ET. Hazahazahaza. Sajnos az idő annyira elhúzódott (egy orvos volt, meg kellett várni a vizitet), hogy már dél is elmúlt, mire végre mehettem. De ilyenkor tényleg mindegy. Már szerencsére nem sírok, ha hazaengednek. A könnyek persze a meghatottságtól törnek elő....

Úton hazafelé beugrottunk Picúrhoz, aki a világ legjobb és legszebb tortáit készíti. Most Viktornak sütött Angry Birds-ös tortát. Hát valami veszedelmesen gyönyörű lett. (Viktor csak később ünnepel, de mivel anyu még itt van, úgy döntöttünk, hogy előrehozzuk a bulit.)

Este aztán volt nagy meglepetés: ma Réka nap, meg az előrehozott Viktor szülinap. Ajándékok, torta. Rékának már nem igazán volt meglepi az ajándék, de ő maga szerette volna így. (Szoknyát, kockás blúzt. Éveken át próbáltuk rádumálni a kockásra, de szerinte csak a favágók hordanak ilyet. Most meg rákattant. Nőből van – ahogy apa mondja.

Reggel végre éhes voltam. Kicsit aggódtam, hogy vajon bukófordulót vesz-e a reggeli, de megúsztam.

Ma van az utolsó kemo és aztán ha minden ok, akkor holnap haza!!! Lilo el van keseredve, mert azt állítja, hogy ritkán akad ilyen jó szobatársa. Én is így voltam vele. Elrettentő példaként elmeséltem a bolond nénit, aki egyfolytában menekült volna haza és a lovát kereste a kórházban. Nem kell mondjam, még mindig borsódzik a hátam, ha rá gondolok.

Mivel a változatosság kedvéért a vizeletemben találtak valamit, este kaptam egy granulátumot. A nővérke szigorúan rám parancsolt: menjek el wc-re, és csak az ágyban fekve vegyem be a gyógyszert. Hogy ez most annyira altat-e vagy sem, nem tudom, de nagyon jót aludtam. Éjjel ugyan felébredtem arra, hogy valaki hányt, rögtön éber lettem: „Jesszusom, Viktor”, aztán eszembe jutott, hogy kórházban vagyok, bárki is hányt, az nem a fiam és egyébként sem az én projektem, hogy feltakarítsam.

Este érdekes volt. Minden nap meg kell rendelni, amit enni akarunk. Nagy boldogan láttam, hogy az egyik menüben coleslaw saláta van (folytatódik a kajaőrület). Természetesen azt kértem. Mit ad ég: túrófelfújtat kaptam. Nagyon finom volt, de tudtam, hogy baromi éhes leszek perceken belül. Szóltam a nővérnek – már nevettünk együtt, mert legutóbb én rendeltem valami minisalátát, akkor is ő volt szolgálatban, de akkor Vanessa hozott a büféből valamit. Most a nővér felajánlotta, hogy az osztály tartalékaiból hoz valamit. Hát hozott mindent. Kenyeret, gyümölcslevet, sajtot, vajat, joghurtot. Mondtam, hogy azért annyit nem eszem meg, némi vajjal, kenyérrel és sajttal beérem. Így aztán nem maradtam éhen.

Na ma ebédre sem ugyanazt kaptam, amit kértem, de persze jól laktam. A lényeg végül is nem ez, hanem az, hogy a viziten megígérték, ha minden jól megy, akkor vasárnap reggel mehetek haza. Pozitív meglepetés volt, hogy ebben a három napban három kemot kapok és csak ma reggel vettem észre, hogy az egyiket tabletta formában. A másikat délután négykor és hajnali négykor kapom. Ez utóbbi csak azért gáz, mert nem tudok visszaaludni, de mivel este már olyan fáradt voltam, korán elaludtam, szóval végül is eleget pihentem.

Mivel tegnapról mára 2 kg-t felszedtem, ez nyilvánvalóan víz. Ezért aztán nem lennék meglepve, ha még vízhajtót is kapnék. Addig is kapom a vérhígítót, mert az a vicc, hogyha kevés a vérlemezkém, akkor infúziót kapok, hogy több legyen, ha sok, akkor meg injekciót, hogy hígítsák a véremet. Ritka alkalom, hogy semmit sem kapok, bár mióta egészségesek a sejtjeim (jó része), azóta sem vért, sem lemezkét nem kapok.

Vanessa ma bekopogott: ehet-e nálunk. Mondtuk neki, hogy persze. Négyágyas szobában fekszik, a vele szemben levőnek teljesen sárga a színe (nyilván valami májbaj) és ő már attól rosszul van, ha ránéz. Nálunk viszont tombol a hangulat.

Estére salátát kaptam, ami nagyon finom volt, de hamar rájöttem: ez bizony nem esett jól. Éjszaka már annyira fájt a gyomrom, hogy kértem valamit rá. Ekkor szoktak valami veszedelmes ízű, de hatékony szert adni. Olyasmi, mint a hígított fogkrém. Az íze undorító volt most is, de segített.

 Rossz persze, hogy ismét a kórházba kell visszamenjek, de minél hamarabb kezdjük.....

már a parkolóban iszonyatos dugó van, ezért aztán apu kitesz a főbejáratnál és irány egyedül a betegfelvétel. Ugyanabba a szobába kerülök, amit kedden elhagytam. A hölgy, aki intézi a bejelentkezésemet, csak bámul, mikor elönti az öröm az arcom. Ez egy jó kis szoba és Liloval nagyon jól megvagyunk.

Ezután persze Lilo sikít nagyot örömében, ahogy megérkezem. A népszerűség ekkora megnyilvánulásához nem vagyok szokva és piszok jól esik. Azonnal rohan a kis kínai (ázsiai) betegápoló, hogy rendeljünk ebédet, mert ha 10-ig nem tesszük meg, akkor már nehéz ebédet kapni. Beszúrják a tűt a portba (sajna csak másodszor sikerül, de el van érzéstelenítve, nem fájdalmas, csak kényelmetlen).

Délután indul a kemo, a doktornő azt mondja, hogy nem tudja mennyire romlik a vérképem. Mondtam neki, hogy ez már nem az első, hanem a harmadik alkalom, mikor ugyanezt a kemosorozatot kapom. Ő a másodikra emlékezett, de kiderült hogy igazam volt. Máris el kellett kezdeni csöpögtetni a szembembe, mert ez a kemo a nyálkahártyát roncsolhatja. Esténként még krémet is kapok a szemembe. Az mondjuk csak azért gáz, mert utána egy ideig nemigen van wc-re járás, vagy csak erős hendikeppel (mivel ugye krémmel a szemében nem egy sas az ember....).

 Meglátogat Vanessa, akit szintén mára rendeltek be. Sétálunk egy nagyot, miközben elmeséli, hogy annyira hullott a haja, hogy le kellett borotválni. Csinos piros turbánja van, annyira jól áll neki, hogy fel sem merül: a hajhiányt leplezi. Kisfia már nehezen tűri, hogy megint kórházba kell mennie és megjegyezte, hogy az anyja nagyon puhány. Mondtam neki, hogy ez semmi ahhoz képest, hogy a fiam (ezek szerint hasra hízom?) azt kérdezte a minap: „anya, ugye nem vagy megint terhes?”

Az idő pocsék. Szakad az eső, de semmi nem számít, mert anyuval kísérjük Tamit az oviba. A kis tündér ragaszkodik hozzá, hogy csak velem jön. Bár viszonylag már stabilan megyek, de sajnos még mindig sokat ad a komfortérzetemhez, ha valakibe belekarolhatok. És ehhez Tami még kicsi. De persze igyekszem lépést tartani vele és nem is veszi észre, hogy bizony anya lábaira még ráfér, hogy megerősödjenek. Bár az ovi nincs messze, de ha már elindultunk, egy bevásárlást is hozzákötünk. Na így már egész tisztességgel elfáradok. Aztán persze otthon összekapom magam, mert mióta viszonylag erős vagyok, igyekszem a háztartásban kivenni a részem. Hamarosan úgyis leginkább rám fog maradni, majd meglátjuk milyen sikerrel. Istenieket főzünk anyuval, aki éppoly nagy zöldségrajongó, mint én. A gyerekeknek persze mindig van valami menekülőút – még ha ez nem is feltétlenül helyes.

Este meglepjük magunkat egy görög étterem látogatással. A tulaj szívét-lelkét kiteszi. Isteni fogásokat választottunk és nem is csalódtunk, amikor kihozzák. Degeszre esszük magunkat. Szégyentelenül későn érünk haza és mivel ekkora traktához nem vagyunk szokva, bizony dagadnak a pocakok.

A doktornéni azt mondta, hogy a vérleleteim annyira jók, hogy ha akarnám, akkor már ma kezdenénk a következő kemosorozatot. Persze, lenne abban ráció, hogy minél hamarabb befejezzem az egészet, de a család már annyira vár haza. És én is nagyon szeretnék néhány napot otthon lenni.

Ezért aztán abban állapodtunk meg, hogy csütörtök reggel visszajövök, szokásos vérvétel, elindítják a vizet (átöblítenek) és aztán hajrá, indul az első kemo.

A gyerekek boldogan jöttek haza „anya itt van?” felkiáltással. Persze hogy állandóan bújtunk egymáshoz.

Elmeséltem nekik, hogy bár az eredeti terv az volt, hogy most sokat leszek itthon, de végül azt választottam, hogy inkább hamar legyünk túl az egészen.

Nincsenek arra szavak, hogy milyen érzés a kórházi tartózkodás után végre otthon lenni. Nem történik semmi különös, csak bújunk, nevetünk meg sírunk. És mégis annyira, de annyira jó.  

Ha ma minden stimmel, megkapom az utolsó kemot ebből a szériából és holnap mehetek haza. Reggel kaptam egy príma gyógyszert, mert már elviselhetetlenül fájtak a csontjaim. Most viszont semmi sem fáj. Bicikliztem (szobabicaj), meg megcsináltam minden előírt tornagyakorlatot. A nővér azt mondta, fittebb vagyok, mint ő. Ez persze nem igaz, de jól esett.

A doktornő megnyugtatott: a csontjaimnak semmi bajuk nem lesz, fogyasszak sok tejterméket (nem is tudnék élni nélkülük), hisz valójában a csontvelő dolgozik. A doktornénim lassan 7 hónapos terhes és nagyon bízom benne, hogy végigkísér és egyszerre búcsúzunk a kórháztól. Ez persze nem teljesen igaz, hisz a kezemet nem fogják a terápiák befejezésével elengedni. Rendszeres vérvétel és két éven keresztül gyógyszerszedés. Még pontosan nem tudom, hogy milyen.

Már el sem aludtam az előkészítő gyógyszerezés alatt. Fáradtabb lettem ugyan, de csak olvastam. Gyorsabbra állították a csepegést, egy óra alatt meg is volt. A vérnyomásom sem esett, szóval úgy tűnik, Ervinke (official: Ervinase) működik. Saját bolondériám, hogy mindent elnevezek, a navigációnk pl. Ernő. A takarítógép meg Béla. Otthon meg egy matriarchális társadalom képe rajzolódik ki.....

Este 9-kor lelkesen jött a nővér: jó hírem van. Hajnalban vért vesznek magától, ha minden stimmel, megkapja a recepteket, és indulhat haza. Ezt a doktornő egyébként már délután elővezette. Ha ma hazamehetek, akkor vége lesz ennek az intenzív fázisnak, amitől nagyon féltem. Ahogy azt előre jelezték: várhatóan jobban bírom majd, mert már csak néhány beteg sejtem lehet, mígnem a májusi intenzív kezelésnél fordítva volt. Persze hogy aggodalommal töltött el a 30 nap a kórházban (ennyit irányoztak elő), de végül azért néhány alkalommal (hétvégente) otthon voltam.

Amikor hazamegyek, mindig hatalmas zenés bulit csapunk a gyerekekkel, noha én még azért eléggé brumiban nyomom a táncot. Tudjátok, mint egy medve. De már ez a legkevesebb. Az viszont nem derített fel, hogy mintha szőrösödne az arcom. Ha a gyerekek majd nekem éneklik a „Jöjj el hozzánk várunk rád, kedves, öreg télapót”, akkor azonnali szankcióra van szükség!!!

Gyakorlatilag nincs élet a kórházban. Az idő pocsék, pedig ma bejön a család és azt gondoltam, hogy ismét kimehetünk a parkba. Tegnapelőtt kinn voltunk (fél éve vagyok kisebb megszakításokkal itt, de még nem voltam, mert erőm sem volt és emellett szedek egy olyan gyógyszert, amivel nem lehet napra menni) és egy príma sétát tettünk.

A viziten az ismert fiatal doki volt egyedül (hétvége), köszönt magyarul (merthogy Szegeden tanult). Megkérdezte, hogy vagyok. Mondtam, hogy jól. Piros az arcom, jegyezte meg, ez nekem fel se tünt. Talán azért, mert a fejkendőm szerencsére még pirosabb. Ez aztán délutánra elmúlt. (Egyébként a Cortison mellékhatása, mert doboshajni az, aki a világ összes mellékhatását fel tudja mutatni – lehetőleg mindet egyszerre.)

Délutánra ugyan kisütött a nap, de pokoli fájdalmat éreztem a csontjaimban. Nem mentünk sétálni, de nagyon jókat mulattunk a családdal. Meg is állapítottuk: várhatóan ez az utolsó eset, hogy engem látogatnak, hisz a hátralevő terápiák csupán 2-3 naposak lesznek.

Most már tudom (mivel már volt ilyen), hogy ez egy bizonyos injekció miatt van, ami az új, egészséges sejtek termelését segíti elő. Kaptam infúziót (nem sokat segített), majd még egyet. Éjjel kértem egy tablettát (amit otthonra is felírtak), attól jobb lett. A nővér megemlítette a morfint, mint lehetőséget, de mondtam, hogy szó nem lehet róla, mert emlékszem, hogy anno mennyire kiütöttek vele. Fájdalmaim éjjel is voltak, viszont hála a töménytelen fájdalomcsillapítónak, kiválóan aludtam. 

A változatosság kedvéért ma már hajnali kettőkor felébredtem. Ahhoz képest kiválóan vagyok. Kikerültem az apláziából és, az egyetlen amit a vízit (ilyenkor vasárnap 1 db orvos) észrevett, hogy piros az arcom. Megfigyelik, mert reggel még nem volt az. A nővér rendszeresen 37 ºC körüli testhőmérsékletet mér, ami szerinte az átlagnál magasabb, de mivel minden nap így van, nincs ebben semmi feltűnő.

Ma volt a 3. kemo. Ennyire kevéssé még sosem figyeltek rám. Hétvége, érezhetően kevesebb a személyzet. Azt mondták, jelezzek, ha valami baj van. Na de ha elalszom? Be is voltam tojva. Szerencsére azonban nem történt semmi és most az altató-ébresztő gyógyszerek párharcából az ébren tartók kerültek ki. 

 A délelőtti vérvétel eredményét megnézve azt gondolom, még akár ki is kerülhetek az apláziából holnapra. Gyulladás nincs, a hemoglobin ingadozik, de átlag fölött és ez a lényeg. A doktornőt figyelmeztettem, hogy beszéljünk a karácsonyi eltávozásról, mert nagyon szeretnék hazamenni (haza: Magyarország). Mondta, hogy emlékszik az ígéretére és beszélni is fog a főorvossal erről. Bár most viszonylag hosszú a gyerekek téli szünete, de persze én egy rövidítettel is beérem, meg meg is ígérem, hogy küldök rendszeresen vérvételi eredményt. (Ugyan anno a terhességnél pont fordítva volt, a magyar orvos kért be svájci vizsgálati eredményeket és kiderült, hogy otthon nem pont ilyen tartalommal vizsgálnak az adott héten. Szóval később otthon megismételtük. De a hemoglobin az mindenütt hemoglobin, nem hiszem, hogy nagy tévedés lehetősége állna fenn.)

Kaptam egy 71 éves német szobatársat. Az előző (Vanessa) sosem ette meg a levest. Ő viszont sosem eszi meg a salátát. Mondjuk nem is csodálom, mert napjában kétszer már unalmas. (Fene a jó dolgomat, de ezek zöld levelek összetépkedve, vagy olasz, vagy francia, vagy amerikai szósszal. Az olasz balzsamecetes, szerintem a másik kettő ugyanaz.) A nő még nálam is többet beszél, de nagyon kedves, érdeklődő és azonnal tudta, hogy a fővárosunk gyönyörű és nem „budapeszt”, hanem Budapest. Meg is dicsértem. A férje félénken bekukkantott, rögtön mondtam, hogy bejöhet bátran, engem nem zavar. Ez a nő is egy mindennel elégedett, pozitív személyiség.

Vanessa, bár tényleg jól kijöttünk, de egy világ választott el olykor minket. Persze vagyok annyira politikus, hogy normálisan viselkedem és nem mondom azt, hogy szerintem ez tökéletes hülyeség. Elmesélte pl. hogy az ő Paoloja bio, fair trade zoknit hord, párját 25 CHF-ért veszi. De a Föld jövője megér annyit. Bevallom őszintén, hogy mi is sokat teszünk Földünkért, de apu a minap vett 3 párat 8 CHF-ért. Nyilván el kell telni egy időnek, amíg mi is ilyen tudatos vásárlók leszünk.

Egyik nap sem kért reggelit, hozta a saját müzlijét (tönkölypehely és lenmag), amit joghurtba kevert. Nem volt ezzel más gond, mint az, hogy mindenkinek osztanak reggelit és mindig csodálkozott a személyzet, hogy ő miért nem kap.

A kórházi ellátásról, a betegek kezeléséről, felvilágosításáról csak szuperlatívuszokban beszélhetek. Ő sokszor panaszkodott, hogy nincs mit enni és csak a legritkább esetben volt elégedett. Nagy baráti társasága van, akik mindig hozni akartak valamit, és ő meg is mondta, hogy mit. Rendszerint ez gyümölcs volt, de az egyik barátnője főzött is neki, valamilyen tipikus brazil húsos-rizses-babos egytálételt (feijoada completa).

Sokszor hallottuk a nővérekkel, hogy az lenne az igazi kórházi kezelés, ha egyben kapnánk speciális kiegészítő terápiákat, gyógynövényeket, felvilágosítást a megfelelő táplálkozásról. Az egyik nővér aztán nem bírta már hallgatni a lamentálást és azt mondta: „hát akkor nem a megfelelő helyen van”.

Kérdeztem, hogy ha már ilyen régen kezelik, hogyhogy nem kapott portot? Azt mondta azért, mert akkor örökké megmaradna a heg. Én meg úgy vagyok vele, hogy a lelkemben mindig ott lesz a lenyomata ennek, szinte mindegy, hogy van két pötty a vállam alatt.

Mindezek ellenére is nagyon jól megértettük egymást és sokat beszélgettünk.

A mostani szobatársam (Liselotte, de mindenki Lilonak hívja) szája egész nap be nem áll. A kanyarban sem vagyok hozzá képest. Egyébként a nagy korkülönbség ellenére szimpatikus. Egy véletlen folytán jöttek rá (sima vérvétel, mert egy gyulladás csak nem akart elmúlni), hogy leukémiája van. Semmit nem érzett, fájdalma, láza nem volt. Néhanap hamar kifulladt. Aztán persze a hír őt is sokkolta.

Rengeteget olvas, most épp egy Sandra Brownt, merthogy imádja a krimit. Lám, én is. Elmeséltem neki, hogy egyszer a szennyessel itt a kórházban kidobták a könyvem és a nővér megkérdezte, hogy van-e másik könyv otthon. Ezen nem lehet nem nevetni.

Halat kaptam ebédre (merthogy azt rendeltem), mire mondta, hogy ő nem szereti. Kérdeztem, hogy kimenjek-e a folyosóra enni, mert van, akit tényleg annyira zavar a hal illata (szaga?), hogy felfordul a gyomra. Megnyugtatott, hogy dehogy zavarja, egyem csak nyugodtan.

A nő egyébként nagyon fit. Most hozták ki a műtőből (ZVK-t egy katéterbevezetést kapott a válla alatti részbe, ami anno nekem is volt) és fél óra múlva már egyedül ment wc-re. Kérdeztem, hogy szabad-e, vagy kell-e neki segítség, de mondta, hogy addig, amíg bírja megy egyedül, hisz van elég dolga a személyzetnek. A személyzet meg baromi hálás, mert ha pl. olyankor jönnek, amikor telefonálok, és pl. pont injekciót kapnék, akkor felajánlják, hogy később jönnek. Mindig megnyugtatom őket, hogy nem fognak miattam futkosni, adják csak most, a telefon ráér.

Lilotól tudtam meg azt is, hogy 20 éve nem volt általános, hogy kezelések közt hazaengednek, de nyilván rájöttek, hogy mennyivel jobban gyógyul az ember otthon.