Leu72

A kórházi tartózkodásom kezd kulináris kirándulássá lenni. Még este átbeszéltük, hogy mit kell egy főzőbanánnal csinálni, ahhoz, hogy ízletes chips váljék belőle, majd rátértünk a vörös lencsére.

Már ekkor megígérte, hogy reggel avokádókrémmel indítunk, mert hozatott be avokádót. Gyakran készítünk mi is otthon, de igazából mindig bajban vagyok, hogy milyet vegyek. Most megmutatta: enyhén legyen csak puha, egyenletes színű (mindegy, hogy zöldes, vagy feketés). Sem a túl kemény, sem a puha nem jó.

Ezután jött egy számomra új gyümölcs: a kaki (ízlésesebben: datolyaszilva http://hu.wikipedia.org/wiki/Datolyaszilva). Eddig nem voltam bátor venni, kevésbé a neve miatt, hanem azért, mert bizonytalan voltam, hogy egyáltalán ízlene-e. Végignéztem, ahogy Vanessa levágta a kalapját, majd felcikkezte. Elvileg lehet magja, én nem találkoztam vele. Szép, narancssárga húsa van és állagát tekintve engem a körtére emlékeztetett, emellett kellemesen édes. Kedélyesen elbeszélgettünk fél délelőtt. Megtudtam, hogy pl. Venezuelában a szépészeti műtétek a mindennapok része és teljesen normális, hogy egy lány a szülinapjára (még ha kiskorú is) ilyet kér. Elvileg persze csak nagykorúan lehetne, de ugye mindig van sebész, aki vállalja.

Megkérdeztem, hogy arcról el tudja-e dönteni, hogy egy delikvens melyik dél-amerikai országból származik. Azt mondta, hogy pl. a brazilok esetében nehéz, mert ott elég nagy a keveredés. De pl. az equadoriaknak nagy, lapos orruk van, a peruiaknak jellegzetes profilja.

Türelmetlenül mesélt az orvosáról, akinek fogalma sincs az egész kezelési metódusról. Amikor Vanessa rákérdezett, hogy mégis mire számítson, akkor valami olyasmi választ kapott, hogy „talán nem elégedett a kezeléssel?” Mondta, hogy de, csak épp szeretné tudni, hogy még mi vár rá. Ehhez képest én azonnal leírásokat kaptam a kezelésekről, beszéltünk a mellékhatásokról (sőt jó kislányként sokat be is gyűjtöttem közülük) és folyamatos tájékoztatást kapok mindenről. Azt hiszem, marha nagy szerencsém van.

Aztán elmesélte, hogy ők nagyon sportos és egészséges életet élnek („most meg egy csomó mérget folyatnak át rajtam”) és a pasija (aki nem egész hat éves Fabriziojának apja) nagyon neki is volt keseredve, hogy tegnap este rizottót rendelt az asszony chorizoval súlyosbítva. (Én is ugyanezt kértem, így a konyhasokk keretében most megkóstoltam ezt a fajta fűszeres kolbászt. Mármint a chorizot.)

Paolo (a pasi) ezután elmondta, hogy igazán nem szép vacsira ennyi szénhidrátot enni. Szerintem meg hülye, akit az érdekel, hogy a rákkal küzdő felesége mennyi szénhidrátot fogyaszt. Vanessa is védekezett: ez nem hotel, nem lehet akármit rendelni (még ha abból indulunk is ki, hogy brutálisan jó menüválasztás van).

A vizit nem tudott semmit hozzátenni állapotomhoz. Jól érzem magam, nem kapok kemot, nem fáj a gyomrom, semmi okom panaszra. Ráadásul a véreredményeim sem romlottak (sőt valójában jobbak mint hétfőn). Sajnos azonban későn jutott eszembe: miért is ne mehetnék haza? Persze, aplázia van, de még a granulociták (ha 500 alatt van az értékük, az számít apláziának) értéke is 400. És volt a héten 60 is.

Sokaktól hallottam, hogy azon felbuzdulva, hogy mennyi vért és plazmát kaptam, úgy döntöttek, elmennek vért adni. A gesztus nagyon jól esik és nagyon kevéssé tudom szavakban kifejezni, hogy mennyire. Nagy szeretettel gondolok arra a két ismeretlenre, akiket anno hívtak, hogy vérplazmára van szükségem (mert a szervezetem csak e két emberét tűri el, a többit megsemmisíti), és a két delikvens azonnal jött vért adni. Azok, akik ezt fontosnak tartják, visszaadják a közösségnek azt, amit én kaptam. Egyáltalán jó, hogy a blogot olvasva sokan úgy érzik: így tehetnek is valamit. (Apu sem volt rest, a faluban szerveztek véradást és ment. Aztán kapott egy isteni vacsit. Remélem nem sok szénhidráttal.)