Leu72

Bár a doktornőm azt javasolta, hogy jöjjek csak 11-re, valójában lényegesen egyszerűbb már reggel bejönni. Egyrészt úgysem tudok otthon már mit csinálni egy hosszú reggelen, másrészt apunak teljesen eltoljuk a munkanapját. Szóval mi már 9.30 körül benn voltunk. Bejelentkezés, megkapom a karkötőmet (ami ugye azonosít), a szobaszámot, a telefonkártyát (amivel sosem telefonálok, hisz itt a mobilom) és megkérdezik, hogy szükségünk van-e kíséretre. Mivel apu jól tájékozódik (merthogy pasi), ezért soha nem kértük. Most már én is rutinos vagyok, megtalálom az irányt. Előbb-utóbb.

A szokásos folyosó túlsó végére kerültem. Előre szóltak, hogy mindenképp kétágyas szoba lesz, mert jön a nagy mélyrepülés, amikor fertőzéseknek vagyok kitéve. Most viszont az a különleges eset történt meg, hogy hála a bélfertőzésnek, saját wc-m van. Ki is van rá írva, hogy csak a 31-es szoba lakója használhatja (bár kétágyas a szoba). Rendszeresen takarítják, de minden használat után nekem magamnak is valami spéci szerrel takarítani kell.

Bekötötték az infúziót és azon kívül semmi extra nem történt. A vizit alatt a doktornő elmondta a menetrendet (ami ismert volt, hisz már táblázatot is csináltam belőle). Jó hír, hogy vége a lumbálásnak (az agyvízben a 3. lumbálástól kezdve nem találtak beteg sejtet, de a protokollba 12-es sorozat volt előírva) és mivel ez alapvetően egy olyan leukémia, amely jellemzően gyerekeknél jelentkezik, ezért sugárkezelés sincs benne (mert a gyerekagyat nem sugarazzák).

Délután bejött egy medikuscsoport (előtte persze az engedélyemet kérték). Körbeállták az ágyam és a gyakorlatvezető irányított kérdéseire próbáltak válaszokat találni. Kikérdeztek, nézték a reflexeimet, aztán mindent megköszönve, elmentek. A doktornőm is hálás volt, hogy ilyesmire meg lehet kérni. Mondtam, hogy amúgy is itt vagyok, nem csinálok semmit, hát persze hogy segítek.

Aki csak erre jár, figyelmeztet, hogy a kübli a wc-be be van készítve és lelkesen várják a székletmintát. Mondtam, hogy nem vagyok hülye, de mivel reggel vettem be egy hasfogót (a hajnali szaladgálásnak hála), ne sokban reménykedjenek.

Mára is megvolt a program. Mivel a héten kiesett a tömésem, bejelentkeztem fogorvoshoz. Az itteni doktornénim előre szólt: nem fúrhatnak és nem is érzésteleníthetnek. Mivel a lyuk mély volt, magam is kíváncsi voltam, mit lehet egyáltalán tenni. Ráadásul azért elég bizarr, hogy én mondom meg a fogorvosnak, hogy mit csinálhat. Olyan ez, mint az egy ideje divatos szülési terv: a kismama még hasában a babával elmondja az orvosnak, hogy mit hogy akar. Aztán ugye a baba, meg a természet nem mindig akarja ugyanúgy.

A fogorvos kedves volt, bár nem értette, hogy miért nem fúrhat, de természetesen tiszteletben tartotta a kérésemet. Én meg ugye kihangsúlyoztam, hogy nekem ezt mondták, én csak továbbítottam a kérést. Mindenesetre kaptam egy végleges tömést (bár előbb csak ideigleneset akart) és meghagyta, hogy ha vége a kezelésnek, akkor menjek vissza és csinál egy szebb tömést. Én meg azt gondolom (de persze nem mondtam), hogy tart, amíg tart, aztán majd ha ismét tönkre megy, akkor jelentkezem nála újra.

Otthon ébredni egy csoda. Most már bírom erővel, hogy bemenjek ébreszteni a gyerekeket is, akikkel ugye még rajcsúrozunk egy kicsit az ágyban. Annak ellenére, hogy rendszeresen nem alszom át az éjszakát (a mérhetetlen mennyiségű gyógyszernek és kemonak tudom be), reggelente nem vagyok fáradt.

Hatalmas örömet okoz azon tevékenységek végzése, ami egyébként mindig is hozzá tartozott az életemhez – csak sokáig nem volt energiám hozzá. Igen, nem járok még tökéletesen, de már tudok porszívózni. Nem mindig megy a krumplipucolás (ki hinné, hogy az nagy szám) és a cipzár felhúzása is okoz néha gondot, de már látom a fejlődést. Sikerült egyedül kinyitnom egy PET palackot és az egész család örömüvöltést hallatott. Nem lehet nem sírva nevetni ezen.

Szabad pillanataimban sokszor gondolkodom azon, hogy vajon ez az egész miért történt velem. Az emberek egy része azt mondja, kár is ezen mélázni, mert nincs válasz. Az biztos, hogy gyakran eszembe jut: hányszor voltam elégedetlen önmagammal (jellemzően a külsőmmel). Több hajat, szebb bőrt, karcsúbb derekat szerettem volna. Meg persze biztos volt még 100 pont, amivel nem voltam kibékülve. Így, hogy hónapok óta többet vagyok a kórházban, mint otthon, kihullott a hajam (a lábam azért szőrös), elzsibbadt a lábam (és menni is alig tudtam sokáig), levedlettem a bőrömet kívül-belül, van lehetőségem azon mélázni, hogy vajon tényleg megérte-e 5 kg túlsúlyon vergődni. (Az, hogy a családom ugyanazt az embert látja bennem mindezek ellenére, ismét csak sírásra késztet.) És persze mindenek felett meg kellett tanuljak szívességet kérni. Ha valami fáj, ha émelyegsz, ha nem megy egyedül, mindig, mindig rá vagy utalva valakire. Ezt volt talán a legnehezebb megszokni. Egész életemben igyekeztem mindent egyedül megoldani, na most aztán nesze, tanuld meg milyen másokra utalva lenni.

Aztán persze a gyerekek mindig kiverik a szomorúságot a fejemből, mert olvasunk, játszunk és rengeteget nevetünk. És bennük nem merül fel, hogy anya kopasz, sőt, már annyira megszokták, hogy olykor benyúlnak a kendőm alá, hogy megsimogassák a fejem, vagy épp a lábamat masszírozzák. És annyiszor, de annyiszor ölelnek....

Délután anyuval shoppingolni mentünk. Na ne gondoljon senki nagy dologra, gyakorlatilag élelmiszerekre hajtottunk. Apu ugyan szinte mindent megvesz, de vannak olyan spéci elemek (kókusztej), amit bárhol nem kapunk. Már a nagylányom is tudja, hogy mamával vásárolni feledhetetlen élmény (bár jellemzően inkább butikokban), mert anyukámnak olyan szövege van, hogy gyakran félő, hogy annyira nevetni kezdek, hogy kiparancsolnak minket a boltból. Egymásba karolva, nevetve mentünk végig a bolton. A sok-sok küzdelem után ilyen apró boldogságok már járnak nekünk. (Fel sem foghatom, hogy bírja erővel, hogy bénult lábaimat masszírozza, meg egyáltalán hogy volt képes feldolgozni, hogy az egy szem lánya ilyen helyzetbe került.)

Estére sikerült időpontot találni a masszőrhöz. Szinte semmi reményt nem fűztem hozzá, hisz itt is minden előzetes egyeztetés után megy. De szerencsém volt. Bámulatosan dolgozik a fickó, a zsibbatag lábamba életet lehel. Aztán egész este bizsereg a talpam. Hozzá kell tenni, ez nem egy simogatós masszázs, bizony nem egyszer szólok, ha már fáj.

Mivel tegnap este kiesett az egyik tömésem, most amiatt is izgulhatok: mi lesz így velem a kórházban. Hisz állandóan kezeléseket kapok, nemigen engednek emiatt ki.

Éjjel nagyon jót aludtam (valószínűleg még az antiallergia gyógyszer hatása). Lett időközben szobatársam is, bár azon kívül, hogy színes bőrű, terhes, és hogy az anyjával együtt elég harsányak, nem tudok róla semmit. Meg éjjel szereti égetni a lámpát, meg nyitogattatja az ablakot a nővérrel. Na most én se hidegben, sem fényben nem alszom jól. Mindegy, majdcsak kibírom.

Mára semmilyen kezelés nincs előírva. Kapom persze a vizet, a gyomorvédőt, meg a vérhígítót (injekcióban). Délelőtt bicajoztam, de mivel nagyon fáradt voltam, el is aludtam utána. Aztán ebéd, majd ebéd után jött a fény az éjszakában.

Bejött a vizit. Mivel azt mondták, hogy a szervezetem sajnos ezt a kemot nem viseli el, amit most kétnaponta kapnék, ezért valójában a 15. napig most semmi nem történik, mert törlik a programomból. Ugyanis fennáll a veszélye egy esetleges keringési összeomlásnak. Ezt meg ugye senki nem kockáztatja.

Azaz MEHETEK HAZA!!! Finoman rákérdeztek: van, aki hazavigyen? De persze ők is nevettek. Szóval hamarosan jön a doktornő, megbeszéljük, hogy mikor kell vérvételre jönni, milyen gyógyszert kell még szedjek és mikor kell visszajönni. A család örömében visít és most én sem sírok kivételesen.

Többszörös haszna lesz annak, hogy mehetek haza. Viktor koma olyan gyengus teszteket írt, hogy azt hiszem, oda kell tenni magunkat. A matek és az angol nem gond. De a német! Pusztító. Mindenesetre ő már annak is örül, hogy hozzábújok és együtt olvasunk. Az olyan „anyacsakazenyém”-érzés. Így akkor neki is jó, meg olvasunk is együtt. Nem könnyű ráébreszteni, hogy az olvasás jó dolog, de azt hiszem jó úton vagyunk. Réka egy könyvélményének előadására készül épp (Jane Blond) és mindig kéri apró ötletek tekintetében a segítségünket. Tami meg egyszerűen olvastat és szétjátsszuk az agyunkat.

Viszonylag későn engedtek el. Tulajdonképpen ez volt a szerencsém, mert így fény derült a kis dínó (aki mint tudjuk nem tud úrinőként viselkedni) titkára. Összeszedtem egy alapos bélfertőzést. A változatosságnak megfelelően ez egy gomba. Máris írták a receptet. (Van olyan reggel, hogy 10 szem gyógyszert szedek és bár nekem nincs gondom ezzel, de egynémelyik gigantikus méretű.)

Hála az egyik kemo gyógyszernek, amit tablettaként szedek, éjjel alig alszom. Igaz, reggel meglehetősen energikus vagyok.

Még reggel kiderült a nagy titok. Az egyik ápoló tegnap du. bejött és megkérdezte, hogy én akartam-e, hogy a kajásdobozomat betegyék a fagyasztóba (mellesleg egy fagyisdoboz). Mondtam, hogy nem, és csak azt kértem, hogy a hűtőbe tegyék. Mivel a diétás nővér szigorúan rám parancsolt, hogy húst, tojást, tejterméket egyek rendszeresen, ezért a dobozban rendszerint felvágott, főtt tojás, uborka és miniparadicsom van. Az uborka az brutálisan nézett ki, a tojások és a parik egy része szétrepedt, de a jó magyar kolbász (épp az volt otthon) természetesen megúszta. Ja és a tojás maga is elég furcsa lett: rücskös. De ehető volt és a kis dinó nem látogatta meg a kórházi wc-t sem.

11-kor lumbálás. A 12 darab előírtból a 12. Ez jó hír. Az meg nem, hogy a dokinőm beteg, ezért más csinálja. Gyanús volt a helyettesítő doktornő, mert emlékeztem rá, hogy egy véletlen folytán egyszer kiderült, hogy ő nem érzéstelenít szúrás előtt. Eddig nekem 11-szer érzéstelenítettek, rá se mertem kérdezni, hogy jól emlékszem-e, hogy ezt anno ő nyilatkozta. (Mikor a szobatársamnak, Tatjánának volt egy összeomlása a wc-ben, utána elvitték CT-re, MRI-re, ki is faggatták és ez a dokinő még a lumbálást is felajánlotta neki. De mivel minden lelete negatív volt, ezért Tatjána valahogy nem volt képes még egy érzéstelenítés nélküli gerincdöfés gondolatával is megbarátkozni.)

Mindenesetre, bár mérhetetlenül bizarrul hangzik, hogy megdöfik az ember hátát, tényleg nem fájt. A doktornő többször (utólag azért beszéltünk erről) hivatkozott rá, hogy ő tanult neurológiát és ez tényleg nem fáj. El kell ismerjem: igaza volt.

Ezután bekötötték az első kemot, ami fél óra alatt le is folyt. Majd jött a második. Aminek az elődje durván kiütött – ezt már anno le is írtam. Aztán ennek helyettesítésére kaptam egy allergia elleni szert (amitől egyfolytában aludtam), meg egy szintetikus, hígított kemot. Meg egy orvostanhallgatót, aki itt ült mellettem. Nem is történt semmi.

Na most megkaptam ugyanezt egy enyhébb allergia elleni szerrel. Egy óra múlva éreztem, hogy gáz van. Téptem le a pulcsimat (első jel, hogy hirtelen melegem lesz), és csöngettem. Jött is a tanulónővér (nyilván ő volt a közelben), majd kirohant. Bejőve megmérte a vérnyomást (normális), pulzus (107 – nem normális), lázat (37), a vér oxigénellátottságát (98 – tök jó). De egyre nehezebben vettem a levegőt, eldugult az orrom (ez nem volt múltkor). Azonnal özönlöttek be a nővérek, orvosok, akik leállították a kemot, adtak ismét valami allergia elleni szert, amitől aztán bealudtam. Éreztem, hogy néha még méricskélnek álmomban. Rutinosan kértem még egy óriáspelenkát, mert a legutóbbi roham bizony hatalmas hasmenéssel járt, de most semmi ilyen nem volt. Az anyag is más lehetett, amit kaptam, meg most már az első jelből tudtam, hogy mi fog jönni.

Azt már anno a doktornőmtől megkérdeztem, hogy ha mindig allergia elleni gyógyszert adnak, akkor én attól végigalszom az összes napot. De megnyugtatott, hogy majd anélkül próbálják meg. Hát úgy tűnik, ez nem járható út. Aludtam, amikor bejött a vizit. Dr. Gerbernél rákérdeztem, hogy akkor most mi lesz, mert nekem ezt a bizonyos kemot két naponta kapnom kellene. (Legalábbis a leírás szerint. Tegnap még egy jó kis excelt is csináltam belőle. Teljesen perverz, de azon fogom áthúzni, amin túl vagyok.) Azt mondta, hogy leállítják ezt a szert, meg most én egyébként is egy erős verziót kaptam. Hogy aztán így van-e....Attól félek, ha bármit is kapok ezen kemo helyett, azt bizony nem csokifagyi lesz.

Valahogy megérezték a macik, hogy ma korán kell kelni. Taminak 6.42-kor pisilnie kellett. Erre a másik kettő is felébredt és aztán már az ágyunkban dumáltunk meg táncoltunk. Egész pontosan, ha jó a zene, akkor valami „kézkoreográfiát” találunk ki és azt csináljuk. Reggel aztán utolsó simítások, gyerekek indítása (itt már anyu vaskosan beszáll), majd mi is elindulunk.

Most fatalista vagyok: ennek meg kell lenni. Nem sírok és teljesen pozitívan állok a kezelésekhez. De mondjuk sose voltam az a hisztis fajta.

A lehető legjobb helyem van (anno Tatjánával is ezen a szobán osztoztunk). Megkapom az érzéstelenítő tapaszt, de a nővér rutintalan, csak másodszorra szúr helyesen. Vért vesz (még a cukrom is jó, pedig ennél a kemonál fenn állt a veszély, hogy megemelkedik a szintje a véremben), hozza a szokásos kérdőívet. Az okmány arról szól, hogy egészségileg, lelkileg, családilag, szexuálisan (hát tényleg ez a legjobb) hogy érzem magam. Teljesen lehidalt a nővér, mikor azt írtam, hogy a rám rakódó terheket egy 10-es skálán 0-ra értékelem. (Mondtam neki, most mit sírjak. Hazaengedtek hétvégére. Még kemot sem kaptam, nem fáj a gyomrom, jók a leleteim. Csak hümmögött a tyúk. Szerintetek már most rinyálni kellett volna?)

Délelőtt bejött a doktornőm is. Elmondta, hogy holnap a lovak közé csapunk, két kemo, meg a 12. (elméletileg utolsó) lumbálás. Mert még igazából nem született döntés, hogy legyen-e besugárzás is. (Egyszer élünk, ilyen még sose volt – de ezt persze nem mondtam.)

Lelkesen tornáztam, meg bicikliztem, de csak az után, hogy a szobatársamat hazaszállították. Egy fiatal lány, kopaszon, mankóval, láthatóan még nálam is nehezebben járt. Nem lett volna fair, ha én meg itt villogok a fitnesz szalaggal. (Érdekes volt, előtte benn volt egy doktornő és ilyeneket kérdezett tőle: „Tudja milyen hónap van? Tudja ez melyik kórház?” Ezek a kérdések, bár ijesztően hatnak, de a lány helyesen válaszolt és nem is tűnt bolondnak. Azt feltételeztem, hogy esetleg eleshetett, és meg akarják vizsgálni, hogy semmi károsodás nem történt-e vele. Gondolom CT-n, MRI-n már túl voltak.)

Este még egyet bicajoztam. Az egyik főorvos kijött és meg is dicsért. Majd elmondta, hogy még mindig nem jött rá, mitől hámlott a bőröm. (Azért annak kedden volt egy húzása, hogy három hematológus főorvos hümmögött az ágyam körül, hogy fogalmuk sincs, miért dobja le a bőrt az arcom.)

De aztán minden jót kívánva, lelkemre kötve, hogy kenegessem az arcom, elment. 

Már reggel arra ébredtem, hogy rohannom kell. Rám jött ugyanis egy úrinőhöz nem méltó hasmenés. Nem is értettem: mindent frissen főztünk, kemot már nem kapok pár napja. Mi a fene ez? Szerencsére egy csomó „pótgyógyszer” van otthon. Hasfogót már az első hazajövetelnél írtak fel. Biztos, ami biztos. Hát most bevetésre került a kis tabletta. Nap közben ennek ellenére is futkostam, de végül azért bevállaltam egy sétát a játszótérre. Majd ott is futottam és folytattam azt a bizonyos úrinőhöz nem méltó viselkedést. Szerencsére a harmadik tabletta megállította a bajt, noha előtte volt időm a wc-n ülve azon merengeni, hogy ha valaki az ajtó előtt állna, azt hinné, hogy kimászott a csatornából egy dínó és ráült a wc-re. Aztán a delikvens az ajtó (meg a dínó) elől fejvesztve menekülne.

Este pakoltam – bánatosan, mert nem tudom, mikor jöhetek ismét haza. Elvileg 28 nap a kezelés, ez a mai a 6. (Vannak szünet napok, ez a hétvége is ilyen.) Viszont várhatóan ismét gyengék lesznek a leleteim és nem fognak még a köztes napokon sem hazaengedni. A gyerekekkel már jó ideje átbeszéltük: még egy utolsó nagy menet. Kitartás, és aztán már csak rövid menetek és VÉGE!

Családi lustizós reggel. Az isler-reggeli után a lovak közé csaptunk. Tudtuk, hogy milyen okból hova megyünk. Nemcsak csizma volt a cél, bár kétségtelen, hogy a legtöbb idő azzal ment el. Délután aztán kimentünk a reptérre, hogy várjuk a mamát. A zürichi reptéren egy elképesztő játszóteret csináltak a kilátótorony tetején. Sőt. A felnőttek ez alatt rengeteg informatív táblán tájékozódhatnak. Számomra döbbenet volt például, hogy egy épp csak landolt gépre egy bizonyos kamerával ráközelítve, megmondja, hogy a gépnek mi a járatszáma és honnan jött.

Apu előre figyelmeztetett, hogy ugye kivettem mindenféle támadó fegyvert a táskámból. Évekkel ezelőtt a reptéri látogatás előtt pénzt váltottam és a táskámban maradt néhány rolni. Mit ad ég, ki kellett az egész táskát borítani. Most szerencsére ilyen blama nem volt.

Mamának nem mondtuk, hogy most én is megyek a reptérre. Eddig ugyanis sosem voltam, mióta a kórházi kezeléseim miatt érkezett, mert nem voltam olyan állapotban. A nagy titoktartás vége az lett, hogy ott is sírdogáltunk egy kicsit. Én már persze előre „bemelegítettem”, mert ahogy a gyerekeim a padon egymás mellett ültek, végignéztem rajtuk és kitört rajtam az érzés (pityergéssel), mennyire imádom őket. Réka szóvá is tette: „anya, te már megint sírsz?”. Sokszor elmondtam neki (még a kórság előtt), hogy sajna, amint egy nő anya lesz, elkezd bizonyos szempontok szerint nem normálisan viselkedni.

Családi reggeli ötösben. Apu aztán elment dolgozni én meg igyekeztem a háztartási munkák egy részét megcsinálni. Viktort rávettem, hogy kísérjen el a boltba. Viktor ugyanis az utasítás kiadásától számítva („öltözz fel”) három percen belül ivással, pisiléssel, öltözéssel együtt vár a bejáratnál. Megkérdeztem azért induláskor, hogy megfoghatom-e a kezét, mert bár már elég biztos léptekkel járok, de jó érzés, hogy valaki van mellettem. Nagy örömömre megengedte (jaj, fáj arra gondolni, hogy egyszer majd kínos lesz neki). Hozta a bevásárlókocsit és mivel elképesztő fénykép memóriája van, hatalmas segítség a holmik összeszedésében és lemérésében.

Kitaláltam, hogy olyat csinálok, mint még soha: baconos csirkemájat. Mivel jómagam utálom a májat (sőt valójában ezzel ketten vagyunk Viktorral), soha nem készítettem még életem során. Apu lelkes rajongója lenne és nemrég megtudtuk, hogy fagyasztott állapotban szinte mindig kapható. Főképp tehát a máj volt a cél, de persze akkora lett a bevásárlószatyor, hogy alig bírtam hazatámolyogni. Ráadásul, mivel mindenkinek meg akartam felelni, volt egy isteni ázsiai zöldségleves (ilyet se csináltam még, de a gyerekek mindegyike max. pontszámmal jutalmazott – hála a főzős műsoroknak, néha ők is szavaznak az otthoni menük pontértékére), sütöttem csirkét, meg májat. Aztán porszívózás (egy hónapja még fulladtam tőle), fürdőszoba takarítás, sőt még a függönyök egy részét is leszedtem és áttöröltem az ablakokat. Mostam és vasaltam. Jaj, és mivel Réka rákérdezett, hogy „mi az az isler?”, ezért még sütöttem is. A töltés már a macikra maradt, akik örömmel pacsáztak a lekvárral, meg a csokival.

A vasalás alatt nagyon jót dumáltunk a kicsikkel. Réka épp az én százéves kvarcjátékommal játszott (nem is hiszitek milyen népszerű) és rákérdezett, hogy mit jelent a „runaway”. Miután elmondtam a jelentését, azt is elmeséltem, hogy sok éve volt egy nóta („Runaway Train”), amihez számomra negatív érzelmek kapcsolódnak. Ha emlékeztek rá, ez a Csellengők c. műsor főcímdala. Szó szót követett és megbeszéltük velük (nem először), hogy soha, semmi nem történhet (még ha meg is ölnek valakit), ami miatt el kéne szökniük. Réka sajna nemrég meghallott egy történetet, mely szerint egy az ő korabeli gyerek a vonat elé vetette magát a bizonyítványa miatt. Igyekszem a gyerekeket ilyen történetektől távol tartani. Most nem sikerült. De szerencsére értették az üzenetet. Olyan nincs, hogy nincs tovább.

Aztán valahogy a szerelemről esett szó. Réka most épp azt a korszakát éli, hogy minden fiú hülye. (A próféta szól belőled, gyermekem.) Viktor biztos benne, hogy egyik kis osztálytársát (Tamarát) veszi majd feleségül, aki egyelőre Viktor imádatából semmit nem érez. Mondjuk nem is egyszerű a dolog, mert Viktor ezt a titkot csak velünk osztja meg. Erre megkérdezték, hogy kibe voltam szerelmes gyerekként. Eszembe is jutott Norbi, akire akkor azt gondoltam, hogy nála tökéletesebb nincs is. Egyszerre szép és …. na okos az nem volt. Szórakoztató sem. De akkor még azt hittem, hogy a szőke haj – kék szem párosítás elég megalapozni a hosszú távú boldogságot. Apura mutattam és nagyon büszkén mondtam, hogy „látjátok, nincs kék szeme” (ez a kiváltság egyedül az enyém ötünk közül), de senkivel nem nevetek annyit a mai napig (és már újra tudok nevetni!), és senkivel nem érzem olyan jól magam, mint vele.

Szeretem, amikor a gyerekekkel ilyen őszinte pillanatokat élünk meg. Nálunk a családi ebéd (hazajárnak a gyerekek) és a vacsora is ilyen. Kenyér, felvágott, meg lelkizés. Meg röhögés. Meg sírás. Mi csak „dilinyós családnak” aposztrofáljuk magunkat.

Apu, látva féktelen energiámat, felhozta a gyerekek téli holmiját. Ellenőrizni akartuk, hogy ki mit nőtt ki, mire van szüksége. Kiderült, hogy a két kicsi csizmái sajnos már kicsik. Csakúgy mint a síruháik. Csizma ügyben mindenképp szét kell nézzünk, mert sajna itt a tél bármikor beköszönthet. Ezzel nagyjából el is dőlt a másnapi program. (Szó se róla, imádott Réka lányommal lényegesen nehezebb vásárolni, mert „ez túl fekete, ez túl rózsaszín, ez túl csicsás, ez túl koponyás”. Az apja tavaly egy csizmavásárlásos este után a nagylányával éveket öregedett.)

Doktornénim ma bejött már korán reggel. Bár ma is illene 24 órának a két kemo közt eltelni, de megígérte, hogy csak 23 lesz, mert akkor fél hatkor pattanhatok. Nagyon jó érzés, hogy már fizikailag vagyok olyan állapotban, hogy a saját holmijaimat össze tudom rakni. Nyilvánvalóan bizarr, hogy volt idő, amikor apu előbb a cuccaimat rakta össze, én öltöztem eközben, majd a finom motorikával (gombolás, cipzár) segített. Aztán belerakott egy kerekesszékbe, rám rakta a táskákat és letolt. Most meg lesétáltunk (ahogy mondani szoktam: lecsámpáztunk – mert a járásom még mindig hagy kívánnivalót maga után). Valamennyi késéssel, de elengedtek.

Irány Kati és családja, akiknek mérhetetlenül hálás vagyok. Anyósomék ugyanis már hétfőn elmentek, anyu viszont csak szombaton érkezik. Katiék e négy kórházi napomon szeretettel várták a három manómat – és talán még az is jelent valamit, hogy barátságban váltunk el.

Azt hiszem itt a remek pillanat, hogy megköszönjem mindenkinek azt, ahogy lehetőségéből, erejéből, idejéből és humorából támogat. Vannak ennek a betegségnek folyományai. Mármint talán nem is a betegségnek magának, hanem a helyzetnek.

Senki nem volt, akit ne sokkolt volna anno a hír: betegséggel küzdök. Hihetetlen mennyiségű bátorítást és szeretetet kaptam telefonon, e-mailben és persze élőszóban is. Soha ennyien meg nem öleltek és soha ennyit nem sírtunk még barátnőkkel. Soha ennyi figyelmet, apróságot, vagy épp nagy dolgokat nem kaptam. Hálás vagyok azoknak, akik vidám hangú leveleikkel tartották és tartják bennem a lelket és nagy szeretettel gondolok azokra, akik családomnak és nekem kellemes meglepetéseket szereznek. (A postaládánk látott már szilvás gombócot, meggybefőttet, moussakát, sajtot, könyveket, gyerekjátékot, szülinapi meglepit. Küldtek nekem virágot – soha még ezelőtt nem kaptam.) A „köszönöm” azt hiszem kevés. De nem tudok jobbat. A fene egye meg, megint bőgök....