Az éjjel lázmentes, biztatóan kezdődik a nap. Viszont nagyon sokat iszom. Ennek folyományaként reggel ismét előjön a teherautó - filing, mely jármű épp a mellkasomon ült. 8-tól elkezdtek vizet hajtani belőlem. 3 óra meló után elmondhattam magamról, hogy iszonyatosan szomjas vagyok, inni minimálisat volt csak szabad (mert akkor magam pótlom vissza a vizet.) Mértek azonnal súlyt, a vér oxigénellátottságát (szinte mint egy sportolóé), de ez sem változtatott azon, hogy nehezemre esett levegőt venni.

A második adag vízhajtó is csupán annyira volt hatékony, hogy iszonyatos, úrinőhöz nem méltó hasmenésem lett tőle. A dolog annyira durva volt, hogy egy idő után már a folyosóra sem bírtam ezért kimenni, maradt hát a szobawc. Még egy rozsdamentes küblibe mintát is sikerült adni, de senki nem értesített arról „egészséges-e a ló”.

Ezek fényében (fosok és kapom a vízhajtót) nem hittem, hogy a dokinő meglumbál még akkor sem, ha ez a kedd és a péntek része normálisan.

De bizony kettő előtt megjelent az ajtóban: akkor most csinálja. Mondtam, hogy természetes, de mi lesz ha a két óra kötelező fekvés alatt nem tudok ellenállni a természet gyors hívásának? Ó. szerinte ez nagyon emberi. Nekik semmi gondot nem okoz, ha baleset történik. Felhívtam figyelmét, hogy én a másik oldalon játszom, engem zavar. De nem volt mit tenni, fenekem alá kaptam egy másik matracot keresztbe, hogy majd az megfogja a lehetséges anyagot.

Meglumbált és olyan szerencsésen alakult, hogy a két óra kötelező fekvésből 1 óra 40 perc lement, mire nővért hívtam, hogy bajt érzek. Ő feltámogatott és a szobawc-t támadtam meg. Nem mondom, hogy az felemelő érzés, de sokkal jobb, minta az ágyat tönkretenni.

Bár sokszor nem alszom lumbálás után (kapok egy enyhe nyugtatót), most úgy alakult, hogy kétszer is elszenderegtem. Egyszer a pszichológusnő jött be, vele sírásig nagyon jókat beszélgetünk. Ma pl terítékre került az én gyerekkorom és édesanyámmal meglévő kiváló kapcsolatom is. De olykor beszélünk a férjről, vagy az esetlegesen felmerülő kérdésekről. Egy prospektusban azt olvastam, hogy a gyerekek osztályfőnökeinek mindenképp érdemes a betegségről szólni, hisz azt, hogy mit csinálnak a suliban, vagy változott-e valami a gyerekek esetében, azt csak ők tudják.

A főorvosi vizit is befutott a lumbálás után. A doktor bácsi mindig nagyon mosolygós és vidáman kérdezi, hogy hogy vagyok. Hát elmeséltem neki (valójában számítógépen van mindenkinek az addigi összes lelete, de még a sóhajtásai is), ezért ha nem mondok semmit, akkor is tudja. Átnyomkodta a hasam és megállapította, hogy a folyamatos hasmenést okozhatja egy vastagbél gyulladás is. Hát ez még külön hiányzott. Mindenesetre vért vettek ismét és most egy másik antibiotikumot kapok.

Este bejött apa. Nyilván az egész napos küzdelem, meg a kapott nyugtató hatására is eléggé le voltam szedálva. De apu egy mosdókesztyűvel átmosdatott és frissen kerültem ki kezei alól. Hogy ez a betegség így előhozta apuból a gondoskodót... (Ez gonoszság, hisz bármikor segített volna akár ilyesmiben is, de ugye nem volt rá szükség.)

Tegnap este és ma is ugyanaz a nővér van. Mondta hogy remek dolog, hogy én ilyen jól beszélek németül. Nagy török kolóniával bíró német városokban viszont az apák eljárnak dolgozni, a gyerekek iskolába, ezért azok megtanulnak németül. A családanya viszont a török pékhez, henteshez, zöldségeshez és körzeti orvoshoz megy. Le tud élni egy életet úgy, hogy Németországban meg se kell németül szólalnia. Hanem ha kórházba kerül, akkor tolmács nélkül elveszett ember.

Az meg csak a nővérke maszek véleménye volt, hogy felháborító, hogy Németországban jellemzően törökök és arabok miatt még mindig léteznek becsületgyilkosságok. Hát ilyen jókat beszélgetünk mi addig, amíg vizsgálgatnak.