Leu72

Egy órával több otthon – én biztos nem panaszkodom az óraátállításra. A nagyok már reggel hétkor fenn voltak, de legalább volt alkalom már reggeli előtt összebújni.

Ma ejtettük szerét a datolyaszilvának egy klasszikus magyar borsóleves és egy bajor sült után. Nem volt egyértelmű a siker. Tamara csak banánt eszik kis mennyiségben, nagy könyörgések után. Viktor mérhetetlenül gyanakvó és az első molekulányi falat után olyan arcot vágott, mintha komoly fájdalmai lennének. Réka evett belőle, de túl édesnek tartotta, mint ahogy az apja is. (Annak idején, amikor összeházasodtunk, és egyértelművé vált számomra, hogy ő a kemény és savanykás gyümölcsöt szereti, azzal ugrattam, hogy ő valójában az éretlen gyümölcsök rajongója.) Anyuval ettük meg ez okból a javát. Ebben voltak apró magok, de fogyaszthatóak voltak.

A nemzetközi ebéd után a jó magyar almás lepénynek osztatlan sikere volt.

Délután még tartott a két nagy karatebemutatót. Csillogott a könny a szememben, amire apa csak annyit mondott: „anyátok még ma nem sírt”. Viktor mentalitásához abszolút passzolnak a formagyakorlatok, Réka pedig elképesztően szabályosan csinálja. Az ordítással meg mindkettő kiadja az egész heti feszültségét. Rékát azzal ugrattam, hogy ilyen szépen vasalt kislányról senki nem feltételezné, hogy a gyakorlat közben nekiugrik az öccsének. (Mivel pillanatnyilag ők a csoport két korelnöke, ők kerültek párba. Jövő évtől elvileg átsorolják őket a nagyobbak közé.)

Aztán még lezuhanyoztam és ha fennhéjázni akarnék: hajat mostam. Így persze csak fejet. Készítettem szendvicset, mert a kórházban hatkor van ebéd és nekem nyolcra kellett visszamenni. Bekaptam az esti gyógyszereket, felragasztottam az érzéstelenítő tapaszt, hogy a portra rá tudjanak érkezés után azonnal kötni, valamint néhány kártyaparti a gyerekekkel lezárásképp. És aztán könnyek közt („ez lesz az utolsó nagy menet”) elköszöntem.