Leu72

Jé, nemzeti ünnep van, és jé, mennyire nem ez foglalkoztat. Itt azért a napok meglehetősen hasonlóak, leginkább a laptop dátumkijelzőjéből tudom, hogy mennek előre. És lelkemnek nagyon jó, mert én már visszafele számolok. Megcsináltam ugye a kis kemotáblázatomat (beteg ez a tyúk) és minden nap konstatálom, ahogy telik az idő.

Reggel enyhe hőemelkedéssel ébredtem, ami előbb egy kicsit még emelkedett, majd szerencsére beállt egy normál szintre. Nem is zuhanyoztam (fúúúúúúj), mert nem akartam semmit kockáztatni. Amúgy is köhögök, meg fújom az orrom, de ez az aplázia alatt még normális is. A délelőttöt végigszenderegtem és ebédre már új ember voltam. Vanessával mindketten quinoa lepényt rendeltünk azzal a különbséggel, hogy ő már ismerte ezt az eredetileg dél-amerikai gabonafajtát. Finom ízű volt és leginkább arra hasonlított, mintha egy puha szemű rizslepényt olajban kisütünk. Ő azt mondta, hogy petrezselymen és són kívül nem is ízesítik semmivel.

Sokszor beszélünk az étkezésről, ha már a sors így hozta, hogy egy chilei nővel vagyok együtt, akkor kifaggatom. Megtudtam, hogy náluk a mindennapi élet része az avokádó, amit sóval, citrommal ízesítenek, de más dél-amerikai országok esetében már is bele szokott kerülni (pl. Equadorban paradicsomkockák), a fő köret náluk is a rizs és a krumpli – bár én abban a tévhitben voltam, hogy a kukorica. Felvilágosított, hogy a kukorica nem terem meg mindig. Nagyon sok zöldséget esznek, de hús mindig van a tányéron. Amikor elmesélte, hogy ők a családi eseményeknél 1 (!!!) kg hússal számolnak fejenként, csak forgattam a szemeimet. Azt mondta, hogy az apjának akkora grillje van, mint egy focipálya.

Beszéltünk a chilei dialektusról is (ami külföldieknek a gyorsaság miatt nehezebben érthető), de általában elmondható, hogy bár az ország É-D kiterjedése több, mint 4000 km, mégsem jelent gondot egymás megértése. (Szemben a hegyekkel szétszabdalt Svájccal, ahol még a helyiek is ki szoktak emelni néhány dialektust, ami nehezen érthető.)

Este egy másik titokról rántottuk le a leplet. Egész pontosan számára nem volt új, csak nekem. Ő Graubünden kantonban él, melynek egyik konyhai remekműve a „Capuns”. Láttam ugyan a menüajánlatban, hogy van ilyen, de mivel nem tudom, hogy mi az, ezért nem is rendeltem. (Persze nem kéne annyira gyanakvónak lenni, mert itt legalábbis megosztó ételek – pacal, belsőségek – úgysem szerepelnek az étlapon. Hát szóval a capuns nem más, mint Graubünden töltött káposztája. Egész pontosan mángoldlevelekbe csomagolt töltelék valami besamellel körbeöntve. Ahogy a neten recept után barangoltam, azt láttam, hogy ahány ház, annyi capuns. Nem mindenki esküszik a mángoldra, nem is mindenki tesz rá szószt. A töltelék is házról-házra változik, szalonna, különböző kolbászok és fűszerek kombinációja. (Szemben a mi töltött káposztánkkal, se darált húst, se rizst nem találtam a receptekben.)

Apropó, főzés. A család már röhögőgörcsöt kap attól, hogy „anya megint talált egy új receptet a neten”. A benn töltött hónapok alatt elég sok receptet kimentettem és már jó részüket (a család hathatós segítségével) ki is próbáltam. Senki ne gondoljon hatalmas extrákra, de bizony belefutottunk olyan finomságokba, amikről én pl. nem is tudtam.

Készítettem pl. levesbetétnek olyan galuskát, amibe parmezánt kevertem (orbitális). Csináltam mexikói kukoricalevest (lehet, ha itt ülne egy mexikói, akkor a haját tépné – az enyémet úgyse tudja), brutálisan jó kelt tésztákat (nutellás tekercs, mákos lepény hmmmm), készítettem lazacrilette-et (azelőtt azt se tudtam eszik-e, vagy isszák), hummuszt (csicseriborsókrémet), megfejtettem a mátrai borzaska titkát és paníroztam parmezánba. (Azt gondoljátok, hogy virtuóz parmezánfelhasználás van otthon? Nem tévedés....)

Esténként legtöbbször hideget eszünk otthon, de hogy ne mindig ugyanaz legyen, készült már halpástétom, avokádósaláta (állítólag jó a hajnak – ami most ugye amúgy nem aktuális), tojáskrém (hagymával, ami szerintem csak úgy jó, de a lányaink ledobják a láncot a hagyma látványától is).

A legszebb elismerés Rékától jött lazacrilette-ügyben. Azt mondta, el kell ismerje (bár nagyon nehéz), hogy finom. (Az említett kencében nyers, felkockázott hagyma van.) Rékával el is beszélgettünk arról, hogy saját magát fosztja meg ízélményektől, ha nem próbál ki dolgokat. Tiszteletben tartjuk, ha valaki nem szeret valamit (mivel én sem szeretem pl. a fehérrépát, sárgadinnyét), de az ember ízlése folyamatosan változik. Ráadásul neki nem elvi kifogása van a hagyma íze ellen (mivel a hagymás chipset szereti), úgy kell fölfogni, hogy a hagyma valójában egy fűszer (mint ahogy apróra darabolva szerintem az is).

Capuns helyett én egy görög salátát ettem. Hoztak mellé egy zsemlét, egy narancsot, egy joghurtot, meg Darvidát (ami a mi Korpovitunk megfelelője). Bizony a saláta és a zsömle után úgy éreztem, hogy még egy fél disznót meg tudnék enni. Viszont a büfébe nem mehettem le (aplázia). Vanessa volt olyan tündér, hogy felajánlotta, hogy majd ő lemegy. (Ő is apláziás, de ő lemehet.) Hozott egy szalámis szendvicset, amivel megmentette az életemet.

Este skype-oltunk a családdal. Bár arról volt szó, hogy meglátogatnak, de most különösen szigorú az előírás: betegen nem lehet bejönni. Márpedig anyun és Tamarán kívül most épp mindenkinek van valami kórsága. Na nem nagy, épp csak az ősz eleji őrület. Annyira jó dolog, hogy a technikának hála, legalább így nem vagyunk elzárva egymástól. (Viktornak ugyan épp ellopták a rollerét a suli elől, de még a rossz hír is jobb, ha láthatom kamera segítségével az arcocskáját.)

Éjjel olyan köhögési roham jött rám, amire szegény Vanessa felébredt és azonnal hívta a nővért. Mire az ideért, már nagyjából vége is volt a dolognak. A nővér elment, hogy hoz valamit és a legnagyobb meglepetésemre feketeribizlis gyógycukrot hozott (gumicukor állagú volt). Hogy ilyen egy kórház hematológiáján van????