Ismét egy kellemes éjszakám volt. Későn feküdtem, de kiválóan aludtam. A szerdák általában kiválóak, nincsenek kemény vizsgálatok (csak a reggeli rutin), kellemes reggeli, aztán lazítás. Mivel a hemoglobin szintem határérték alá esett, ma is kaptam vért. Egyelőre nem érzem, hogy pörögnék tőle, de hátha holnapra a pörgés is megjön. Sőt, nemcsak hogy nem pörögtem, de még el is aludtam. Aztán rögtön jött is az ebéd némi hashajtóval megspékelve, mert hosszú időn keresztül pont a hasmenés volt a probléma (ez a kapott gyógyszerek miatt volt jellemzően), most meg megfordult. Az íze nem volt nagy élmény (vízben kellett oldani), de ugye nem is az ízorgia volt a cél.

Délelőtt megcsináltam a gyakorlatsort, amit a fizikoterapeuta javasolt (főképp a lumbálás helyének gyors gyógyulására), aztán elmentem fürdeni nővéri segítséggel. Érdekes, hogy néha egyedül is abszolválom a zuhanyzást, máskor meg külső segítség kell. De a nővérkék kedvesek, bármiben rendelkezésre állnak.

Kivételesen kedvem volt húst enni. Remek marhát ettem párolt karfiollal és polentával. A leves egy sima zöldségleves volt, de még egy mini répatortával is megleptek. Bár fél adagot kapok mindenből (mert így kérem), bőséggel elég volt.

Délután ismét látogatót kaptam. A szociális hivatal. Ők azért vannak kirendelve, ha anyagilag, vagy a gyermekek nevelését illetően gondok merülnének fel, akkor máris jön a segítség. Kaptam is egy nagy brosúrát áttanulmányozásra.

És még mindig nincs vége. Bejelentkezett a parókakészítő is. Jönne pénteken. Sajnos a péntek elég durvának néz ki (lumbáláson túl még csontvelővétel is – nem is tudom, hogy hogy fogják megcsinálni, de nyilván nem az én dolgom ennek eldöntése). Úgyhogy áttettük szombatra. Nagyon kíváncsi vagyok már a parókára. Egyébként mikor megláttam a fickót, aki készíti ezen remekműveket, nem tudtam nem arra gondolni, hogy neki is parókája van. Ez itt a reklám helye!!! Rá akkor nem lehet mondani, hogy a cipésznek lyukas a cipője.

Délután bejött a főorvos asszony. Mindig jó híre van, és tkp. most sem volt ez másképp. Attól eltekintve, hogy az esetleges visszaesést elkerülendő érdemes elgondolkodni azon, hogy őssejtbeültetésnek vessenek alá. Mivel egyke vagyok, ezért nálam csak az az út járható, hogy betesznek egy nemzetközi adatbázisba és keresnek egy nekem megfelelő donort. Ez egyelőre egyáltalán nem végleges lehetőség. A donort keresik, ha szükséges megtörténik a beavatkozás. De nem akarják azt, hogy sürgősen kéne donor és csak akkor kezdünk kapkodni.

A hír sokkolt. Mivel eddig minden leletem remek volt (nyilván a lehetőségekhez képest), lelkem mélyén azt hittem, hogy szerencsés gyorsasággal leszek túl az egészen. Tudom, hogy az egész hosszú távon miattam van így, de először szembesülni vele mégiscsak sok(k). mondtam a dokinak, hogy számomra a transzplantáció eleve egy nehéz, kockázatos dolog, bár én nem vagyok orvos. Azt mondta, hogy kockázat ugyan van, de hosszú távon gondolkodunk, meg végül nem is biztos, hogy szükség lesz rá. Ha viszont mégis, akkor ez messze nem olyan kockázatos, mint pl. egy tüdőtranszplantáció.

Délután bejött anyu a két kicsivel. Apu és a nagylány még mindig taknyos és nem tudok gonosz módon nem arra gondolni, hogy mindkettejükben „el van kötve valami”. Végül is a lányok az apukáiktól örökölnek a legtöbbet.

Mindig feltölt, ha itt a család. Ma még pluszban azért esett jól, mert nemcsak családi képeket nyomtatott apu, hanem a gyerekek is készültek 1-1 rajzzal. Tamara virágot ad nekem, hogy minél hamarabb gyógyuljak meg. Viktor a következő nyaralás zanzásított változatával lepett meg (repülő, rajta a svájci és a magyar felségjelzés, tengerpart, cápa, medúza, apa szörfdeszkán – én még soha nem láttam, hogy szörfölt volna, Réka delfinen lovagol, én a tengerparton fetrengek piros szemüvegben, Tami a kép szélén jól felismerhető hajkoronában). Réka pedig egy gyógyító mandalát festett és írt hozzá egy olyan szöveget, ami önmagában megríkatott. Nem hiába jár nekünk nagyon egyre az agyunk.

Bár a tegnapi forró tejberizs vacsora teljesen meghatott (nagyon édesszájú vagyok), már mégis újítottam. Sem itt, sem otthon nem szoktunk jellemzően meleget enni, de mikor megláttam, hogy lehet gnocchit kérni, akkor elcsábultam. És végre nem az összemetélt salátakeverék volt, hanem cékla. Érzem én, hogy ez nagy plénum előtt vállalhatatlan szenvedély, de ezt e helyütt most bevallom. Mennyei leves és páratlan vaníliakrém egészítette ki a gnocchit. Most meg fekszem és emésztek, mint egy kígyó. Ne is csodálkozzam, hogy hashajtó-kiegészítésre lesz szükségem. Abban azonban bízom, hogy az éjszakát futkosás nélkül megúszom.