Tavalyelőtt májusban kerültem kórházba. Én valami orbitális tévedés nyomán azt hittem, hogy megkapom a kemot és pikk-pakk túl leszek rajta, aztán megyünk nyaralni. Kezdetben ugye még jobban is éreztem magam a gyógyszerektől, nem fájt a térdem, egész fitt lettem. Aztán gyorsan kezdtem szétzuhanni és nyaralásról szó sem lehetett. Ahogy azonban az állapotom egyre javult, majd kikerültem a kórházból, elkezdtünk tervezgetni. A gyerekeknek nagyon hamar megígértük, hogy hatalmas nyaralást csapunk együtt. Még nem tudtuk hogy hova, hisz annyi szép hely van elérhető távolságban. Keresgéltünk a neten (nem olyan nagyon egyszerű 5 főre bármit foglalni) és még mindig nemigen találtunk megfelelőt. Az elvárások nem voltak nagyok: egy szoba, vagy apartman, csak reggeli, vagy még az sem és mindenképp legyen saját medence, valamit elérhető távolságban a tenger. Az utolsó tanítási nap rettenetes gyorsasággal közeledett és még mindig nem volt meg az úticél. Apunak lassan ki kellett volna írni a szabiját, nekem eltolni a kemot (pont az első iskolaszüneti hétben lett volna esedékes), de nem volt még mindig meg a konkrét időpont.
Nos egy este apuval leültünk és minden lehetséges portálon végignéztük a szóba jöhetőket. A megadott feltételek mellett nem volt sok lehetőség. Sőt, igazából kettő maradt.
Amennyiben ez lehetséges, mindig utánaolvasunk az adott helyen nyaralók véleményeinek. Nos, a két helyszínből egy azonnal kiesett. A leírás szerint bámulatos a környék, változatos a szálloda program- és kulinális kínálata, minden friss, sokat adnak a tisztaságra és hangulatos a medence is. De a kisgyerekes család (akinek a véleményét olvastuk), még nem tart ott a gyerekek felvilágosítását tekintve, hogy léteznek meleg nudista kempingek is. Pont egy ilyen volt a remekbe szabott szálloda szomszédságában. Mivel még mi sem tartunk itt (legalábbis az ötéves lányunk esetében semmiképp), ez a hely kiesett. Maradt hát Gran Canaria déli csücske: Maspalomas. Árban szinte verhetetlen volt. Kis apartman, rendezett kert, ellátás nélkül, de konyha van. Utánaolvasva kiderült, hogy a szigeten sok a csótány, de úgy éreztük, ezzel Kőbányán is simán megbirkóztunk, itt sem lehet baj.
A gyerekek visítottak, hogy Afrika mellé utazunk (még ha nem is Afrikához, hanem Spanyolországhoz tartozik a szigetcsoport). Pénteken hazajöttek a bizonyítványokkal és vehemens pakolásba kezdtünk. Én elhatároztam, hogy sem pulcsit, sem hosszú nadrágot nem viszünk („hát hisz Afrika mellé megyünk”). Apu azért kérte, hogy csak biztos, ami biztos, tegyünk be mindenkinek meleg ruhát is.
Július 5-én gyönyörű őszi nap virradt ránk. Az eső szakadt és annyira hűvös volt, hogy pulcsit kellett venni. Vártunk a pályaudvaron vacogva. Nem így képzeltük a nyaralás első napját. (Svájc rengeteg jó tulajdonsága mellett azt azért el kell ismerni: nem a rekkenő hőségre vágyók legfőbb célpontja. De ezen a napon mi is csak a naptárból sejtettük, hogy nyár van.)
Rég utaztunk repülővel, a gyerekek is nagyon izgultak emiatt. Elsütöttük a szokásos poénokat („nem a repüléstől kell félni, hanem a zuhanástól”, ill. „gép még sosem maradt fenn”), ami persze az izgalmakat még inkább fokozta. Kitaláltuk, hogy ki ki mellé üljön (Réka közölte: „én anya mellé”). Így apu és a két kicsi maradt együtt. Viktor mindenképp ablak mellé akart („hogy lássam Afrikát”). Mi meg persze azonnal ugratni kezdtük: a fehér cápa ne integessen a partok mellől?
A repülőút közel négy órás. Én voltam teljesen lúzer, mert azt hittem, hogy kapunk megfelelő ellátást. Ehhez képest ugye egy szendvics, némi édesség és innivaló volt, ami általában egy másfél órás útra elég is. Szerencsére a gyerekek megértőek voltak, ráadásul megígértük nekik, hogy érkezés után megkeressük a legjobb éttermet és ott bucira zabáljuk megunkat. Így is történt a dolog, de addig még órák választottak el minket. Landoltunk a reptéren, ahol azonnal kezünkbe nyomtak megannyi prospektust a sziget jelentős pontjairól és látványosságairól. Viktor azonnal felfedezte, hogy van egy csúszdapark (a reptéren szinte egy falat elfoglal a reklámfelület). Megtudtuk, hogy ez a Kanári szigetek legnagyobbja, a főváros neve Las Palmas, ellenben mi az erre rímelő Maspalomasba utazunk tovább. Profin szervezett volt a transzfer. A buszon hűvös volt a légkondi miatt. Viszont ahogy haladtunk a szállás felé kifejezetten borult volt az idő és itt-ott még esett is az eső. Némán ültünk apuval, mert mi azt hittük, hogy nyaralni jöttünk és lám, a svájci nyár itt folytatódik tovább. (És milyen szerencse, hogy a bőrönd mélyén ott a jó meleg pulcsi!)
Egy vörös színű épületegyüttes mellett tett minket ki a busz.Egymás mellett sok apartman, középen egy medence. És a mi házikónk a legközelebb hozzá!!!
Gyorsan kipakoltunk és indultunk felfedezni a várost. Annyit tudtunk, hogy az egyébként kerek sziget déli csücskében vagyunk. Az idő természetesen felmelegedett (pontosabban fogalmazva eljöttünk a rossz idő elől) és egy nagy kellemes sétával betámadtuk Maspalomast. Természetesen rengeteg a turista és szinte minden nemzet (norvég pl. igen, de magyar nem) képviseltette magát éttermileg. Rengeteg a bevásárlóközpont és jelentős részük a föld alá süllyesztve, ami egyúttal megoldja az esetleges túlmelegedés problémáját is.Kéket-zöldet láttunk már az éhségtől, amikor is egy kínai étterem mellett tettük le a voksunkat. Szerencsére a gyerekek (jelentős részben hála apának), szinte minden nemzet konyhájára vevők. Imádjuk az indiai, a thait, a mexióit, olaszt és bizony olykor még sütünk hamburgert is itthon. A kínai legfőbb vonzereje a büféasztal volt: adott összegért bármennyi ehetünk. Na ezt aztán ki is használtuk. Mi apuval hamarabb berekesztettük az evészetet, a gyerekek viszont észrevették, hogy van fagyi. Minden figyelmeztetésem („ilyen színű fagyit nem eszünk meg”) ellenére, ők megkóstolták. És hiába mesélte apu gyermekkori elrentettő példáját, meg asszem én is az enyémet, a gyerekek bizony kértek még.
A fagyi egyértelműen porból volt. Ilyen színt semmilyen növényből előállítani nem lehet. Állatba meg bele se merek gondolni. Szóval apu gyerekként egy frekventált XV. kerületi fagyizóban tapasztalta meg, hogy néhány nyalintás után a fagyigombócból előkerül a titok: a fagyipor. Apu nem volt finnyás, csak kifújta a fagyiból és nyalta tovább.
Az én egyik elrettentő élményem Aggtelekről származik. Lehettem talán 12 éves, mikor eljutottunk a barlanghoz és a bejárat környékén elfogyasztottam életem második legrosszabb fagyiját. Amikor még a legtöbb fagyizó alapkínálatát a csoki és a vanília alkotta, itt lehetett őszibarack fagyit enni. Csábító nevével ellentétben annyira undorító volt, hogy rövid úton megszabadultam tőle. Pedig addig nem hittem el, hogy van olyan helyzet, amikor jobb kidobni a fagyit.
Minden idők legrosszabb fagyija számomra a dél-francia Grasse (egyébként a parfümváros, egy igazi gyöngyszem) levendula fagyija. Hiába figyelmeztetett apu, én bevállaltam egy gombóc levendulát. Nagy élmény annak, aki imádja a fagyasztott molyirtót. Nálam íves megoldás lett a vége. (Azaz nagy ívben a kukába...)
Rögtön vasárnap volt eligazítás. Jött egy barnára sült, tipikus szőke német fickó, aki megnyugtatott: a tegnapi nap időjárási szempontból kivétel volt. Két hónapja nem is esett az eső, és amit út közben láttunk, az a sziget északi felén (ahol a reptér is van), teljesen normális. Eső és szél. A déli csücsök viszont egész más. Igazi nyaralóövezet. Az eligazítás előtt kipróbáltuk a medencét, de ugye az igazi a tenger. Alig 20 perc sétaút – ígérték. Ezzel szemben másfél órát sétáltunk, felélve idő közben a vízkészletünket és az erőnket. Elhaladtunk a „nudista kemping” felirat mellett (a nagy titkokat homokdűnék rejtették) és bevettük magunkat az első adandó étterembe. Miután alaposan belaktunk és meggyőztük kamaszodó lányunkat, hogy bármennyi haja is van, kalap kell (és vettünk egyet), nekiindultunk az óceán meghódításának. A gyerekek sikoltoztak az örömtől, hogy ez az óceán lesz, pedig valljuk be, teljesen mindegy az ember szempontjából, hogy melyik. Tűzött a nap, fogyott a napkrém és a víz. Egész délután pancsoltunk, a gyerekek homokvárat építettek és mi apuval olvastunk. Nagyot sétáltunk utána a környéken, megnéztük a világítótornyot, ettünk egy nagy fagyit és biztosak voltunk benne, hogy nincs már erőnk hazamenni. Tehát hazataxiztunk. Vicces, de már ez is élmény volt a gyerekeknek.
Rengeteg játékot és könyvet vittünk. Ráadásul wifi sem volt, úgyhogy a következő egy hétben rengeteget olvastunk, játszottunk és nevettünk. Hazafele menet apu rögtön kitalálta, melyik boltot rohamozza meg friss kenyérért. Ez reggel meg is történt. Bezárt minket és hosszú időre eltünt. Egy óra után már halálosan izgultam (nem mutattam a gyerekek felé), mert rengetegszer hívtam és nem vette fel a telefont. És még nem jött haza, pedig a sarokra ment. Mi meg ugye bezárva egy házba. Szerencsére azonban apu megérkezett a teljes összeomlás előtt és megnyugtatott: csak autót bérelt. Autóbuzi lévén, ez mindig az ő dolga. Nagyon kedvesen meg akarta velem beszélni, hogy milyen típus legyen. Én teljesen rábíztam a döntést, legyen olyan, amilyenre ő vágyik. Ő azt mondta, hogy utazásai során sokszor bérel autót, nagyon sok közül választhat. Egy van, ami még sosem volt a lehetőségek közt és ő azt szeretne. Bármilyen furán is hangzik, apu Daciat akart. Így lett nekünk egy piros Dacia Sanderonk, amit én következetesen sombreronak hívtam. Azon kívül, hogy bámulatosan műanyag szaga van, semmi rosszat nem mondhatok róla. És ugye, ha apunak ez volt az álma....
Szóval megérkezett apa, az autó és a a reggeli. Valamint Juan Garcia. Ez utóbbi a saját különbejáratú macskánk volt. A szállás kertjében rengeteg volt a macska. Külön figyelmeztettek minket, hogy ne etessük őket. Ezért bármilyen gonoszan hangzik is, de nem tettük.
Amikor azonban a macska elhelyezkedett alattunk, apu annyit szólt: „add a kést”. A gyerekek késedelem nélkül kiabálni kezdtek („apa, hogy lehetsz ilyen gonosz”), mire apa: „csak szalámit akarok szeletelni”. Juan Garcia ezért egy idő után bánatosan tovasomfordált. (Mikor évekke ezelőtt Réka Magyarországon egy kóbor macskának a Cindy nevet akarta adni, azt mondtam, hogy magyar macskának magyar nevet. Ezért lett Jolán. Réka persze visított: „anya, hogy tudsz ilyen hülye nevet adni egy macskának”, viszont megtanulta, hogy a macska a hazájának nyelvén legyen megkeresztelve. Hát így lett a soványka jószág Juan Garcia, pedig fogalmunk sincs, hogy fiú volt-e, vagy lány.
Elhatároztuk, hogy körbejárjuk a szigetet. Természetesen „Sombrero” segítségével. Bekészítettünk fejenként egy pulcsit (tiszta röhej, tengerparti hőségben), hisz felhívták figyelmünket arra, hogy a sziget északi fele sokkal hidegebb lehet.
Gran Canaria egyik természeti csodája a Grand Canyon. Égbemeredő kopasz sziklák közt vezet a kanyargós út.
Egyszerre csodaszép és gyomorforgató. Mármint az arra érzékenyeknek bizony felkavarodik a gyomra. Alig vártuk, hogy elérjük az első falu első közértjét, ahol vettünk egy üveg colát. Itt Svájcban ugyanis azt tartják, hogy gyomorproblémákra ez az üdítő a lehető legjobb megoldás. A gyerekekre a cola bámulatosan hatott. Tamara pl. még le se nyelte a második kortyot, már jelezte, hogy a gyomra sokkal jobb. Hát bizony pszichésen mindenképp segített a cola a kicsiknek. Apu vezetett, neki nem volt baja. Réka volt az egyetlen, aki bejelzett, hogy bizony az ő gyomra még mindig rossz. Az enyém valamival jobban szuperált. Ezért aztán helyet cseréltünk. Én mentem hátra, ő az anyósülésre. Na ettől meg nekem forgott a gyomrom, de végül szerencsére „baleset” nélkül megúsztuk.
Las Margaritas volt az első nagyobb állomásunk. Már az előző nap felhívták a figyelmünket a sziget népszerű látványosságokra, a barlanglakásokra. Itt ma már senki nem lakik, de az egykori otthonok látogathatók. Amikor az autóból kiszálltunk, hideg, eső és szél fogadott. Mintha nem is nyaralni jöttünk volna. Alaposan felöltözve elindultunk a barlanglakások felé, de kiderült, hogy zárva. (Látnivaló szempontból ez a nap nem volt kifejezetten sikertörténet.) Megláttam viszont egy andalgó férfipárt. Apura ránéztem: „ezek melegek lennének?” „Mégis mire számítottál egy olyan szigeten, ami többek közt erről híres?” - válaszolta ő. Mentségemre szóljon a két férfi csupán egymás mellett sétált, kezükben táska és fényképezőgép. Aztán kaptam a hét során erről több megerősítést: szivárványszínű zászló a sziget több pontján, kettesével sétáló férfiak, vagy egy szálloda portálján hatalmas, boldog férfiakkal teli reklámfelület. De öszintén szólva semmi, de semmi ennél intimebbnek nem voltunk szemtanúi.
A térképen előre kinéztük Terort (vicces név egy falunak), ami úgy tűnt, ebédre megfelelő hely lesz. A térkép szerint egy nagyobb település, a gyomrunk nyugodt és kezdünk kicsit éhesek is lenni. Na Teror egy akkora városka, hogy fékezés nélkül hajtottunk át rajta. Bunkó turista mentalitásnak tűnik, de a faluban tényleg semmi érdekes nem volt. Ráadásul a sziget belsejében többször bizonyosságot nyert: itt nincsenek a turistaáradatra felkészülve. Nincsenek giccseket áruló standok, éttermek, fagyizók. És persze tömegek sincsenek. Ráadásul magyar szót sem hallottunk az itt töltött hét alatt.
Továbbhajtottunk Firgasba. Ahol persze szintén be volt ígérve az ebéd, de nagyjából úgy jártunk, mint Terorban. Azzal a különbséggel, hogy megnyitottuk az előre bekészített keksztartalékunkat („de tényleg ne egyetek sokat, mert a következő megállóban biztos ebédelünk”), illetve megcsodáltuk a városka méltán híres főutcáját a csempékkel, melyek a Kanári-szigetek egyes tagjainak térképeit, főbb városait mintázzák meg.
A következő megálló Arucas. A környező cukornádültetvények termését dolgozzák fel rumnak. Megtaláltuk a rumgyárat, de sajnos aznap a látogatók elől zárva volt. Ezután be akartunk menni a dómba (őszintén szólva lenyűgöző volt kívülről), de természetesen az is zárva volt. Ekkor sétáltunk egy nagyot a sziget negyedik legnagyobb városában, ahol találtunk két biztatónak látszó kiskocsmát, de nem volt tapasokon kívül más az étlapon, és mi már nagyon éhesek voltunk. (Mondjuk nyilván 300 tapas elfogyasztásával ez megváltozott volna.)
És akkor bevettük magunkat Las Palmasba, a fővárosba. Odakinn tombol az orkán, mi viszont az éttermezést nem bíztuk a véletlenre, bementünk a város bevásárlóközpontjába. Hatalmas volt a hely, de talán 3-4 figyelemre méltó étterem volt a food courtban. Ebből aztán (Viktor erős támogatásával) egy hamburgerezőt választottunk. Amikor Réka és apa által megjött a fejenként egy darab, a tányér méretén messze túlmutató sült oldalas, akkor sejtettük, hogy túlvállaltuk magunkat.
Óceánparton nyaraltunk, de tőlem mi sem áll távolabb, mint az úszás, merülés, búvárkodás. Viszont szívesen benéztem volna én is a tenger alá. Hála az égnek a helyiek tálcán kínálták a megoldást: merülés tengeralattjáróval. Időben elindultunk a kikötőbe és így is majdnem elkéstünk. Nem számítottunk ugyanis arra, hogy Mogan és Puerto de Mogan nem ugyanaz a hely. Nekünk utóbbiba (a kikötőbe) kellett volna tartani, ehhez képest gyanússá vált, hogy egyre magasabban kanyargunk a hegyekben. Éreztük, hogy ez nem lehet jó irány és viccelni próbáltunk (a helyiek elásták a tengeralattjárót). Szerencsére még időben orvosoltuk a tévedést. Ahogy áthajtottunk a városon (mint egy kis Velence a csatornák miatt), tudtuk, hogy megvan a délutáni program is (a városnézés). A tengeralattjárón semmit nem bíztak a véletlenre: családi fotózás (természetesen nem ingyen), és amikor indultunk, akkor a halakat folyamatosan etették, hogy a turistáknak legyen mit fényképezni (az odacsábuló halrajok tekintetében). Találkoztunk búvárokkal is, láttunk hajóroncsot, de fiunk legnagyobb sajnálatára nem volt cápa.
Jót nevettünk a faluban, amikor az egyik nő, aki megpróbált valami egész napos hajózásra csábítani azt mesélte nekünk, hogy azon gondolkodott, vajon honnan származunk. Feltételezése szerint apu kubai, én svéd, a két nagyobbik gyerek helyi, a kicsi meg brazil. Nem állt össze neki a kép. Amikor aztán felvilágosítottuk, hogy honnan is származunk, bevallotta, hogy semmiféle tapasztalata a magyarokkal nincs. (Mint ahogy egész héten nem hallottunk mi sem magyar szót.)
Moganban ettük a legeslegfinomabb ebédet az egész szigeten. Pontos részletekkel már sajnos nem szolgálhatok (mi Rékával tapas tálat ettünk, apu meg szardíniát, a kicsik szerintem valami sültkrumplis egyveleget). Réka már bátor és ezért nagyon tisztelem. Próbáltuk terelgetni az ízlését (kóstold meg a helyi különlegességeket és lépj túl a rántott hús-sültkrumpli mágikus pároson). És már eljutottunk oda, hogy azt mondja: „fáj ezt beismerni, de igazatok van”. Szóval pompás étel, remek kiszolgálás, mellettünk a tenger. Ez a hely maga volt a csoda.
Beszereztük a helyi boltban a szigetek jellegzetes növényével (aloe vera) készült krémeket és szappanokat. Igen turistalehúzó. Igen tudom. De nem tudok ellenállni. És amíg a krém tartott, egy kicsit mindig ott voltunk a szigeten. És ezután belevetettük magunkat a sziget igazi felfedezésébe. Be a „Sombrero”-ba és megálltunk minden valamirevaló strandnál. Bámulatos helyeken jártunk, csodaszép volt a kilátás, kellemes az óceán. A gyerekek apával búvárkodtak, anya meg könnyes szemmel bámulta a bátor csapatot. Annak idején ez az ötlet (mármint körbelátogatni a sziget strandjait) már Korfun felmerült. Hetekig beszéltünk arról egymás szavába vágva, hogy hol álltunk meg, mit láttunk, mit csináltunk ott.
Sok éves házasok vagyunk már apuval, pontosan ismerjük egymás dilijeit. Én annak idején mindig fontosnak tartottam, hogy bárhol járunk, onnak küldjünk képeslapot. Apu szerint ezzel csak a címzett szeméthalmát és lelkiismeret-furdalását növelem (mármint, hogy szíve szerint kidobná, de hát ugye mégiscsak tőlünk kapta...) Apu, az esetleges vitákat megelőzendő, a nyaralások első napján indítványozza a képeslapvásárlást. Én futok egy tiszteletkört (mint aki tényleg lemondana szokásos bolondériájáról), majd kiválasztjuk a lapot.
Kicsit korán értünk vissza a lakhelyünkhöz, ezért az estig fennmaradó időt még ki akartuk valami hasznossal tölteni. Eszünkbe is jutott: a dűnék. A sziget Spanyolországhoz tartozik, ezért bármilyen hihetetlen, van sivatag kontinensünkön. A sziget déli csücske (Maspalomas) dűnéiről híres. Kijelölt utakon át lehet vágni a sivatagban a tengerhez. Bámulatos érzés taposni az egyre hűvösebb homokot. (Utóbb derült ki, hogy milyen jó ötlet volt nem nap közben átvágni a dűnéken. Egy ideig volt ugyan rajtunk papucs, de alulról a homok, felülröl a nap melege sugárzott volna ránk.) Végül lesétáltunk egész az óceánpartig. Bámulatos érzés, már hűvös a homok, a víz, lassan bukik le a nap. Semmit nem csináltunk, nevettünk, dumáltunk, sétáltunk. A kicsik ugráltak, aztán az egyik ilyen alkalommal Tami beborult a vízbe. Tudtam, ahogy egyre hűvüsebb van, Tami nem fogja bírni a tök vizes ruhát hazáig. Mit csinál ilyenkor az önfeláldozó anya? Vetkőzik a tengerparton. Én valami véletlen folytán magamon hagytam a fürdőruhát és eredetileg erre húztam a pólót. Így akkor póló le, és anya fürdőruha és szoknya kombóban tette meg a visszafele utat. Tami ennek megfelelően meg egy egyáltalán nem mérethelyes pólóban. Egy vicces családi videoban még az is kiderült, hogy a póló alatt csak a kis meztelen popsija volt.
A következő nap a helyi vadnyugati falu (Sioux City) meglátogatásával telt. Nem volt kifejezetten strandidő (bár persze hideg sem volt épp), ezért adta magát az ötlet: nézzük meg ezt a helyet. Egy hasonlóban már Passau környékén jártunk, de az az igazság, hogy az itteni környezet, a csupasz sziklák és a kevéske növényzet sokkal inkább passzol egy ilyen létesítményhez. Bámulatos ötletességgel valósították meg a falut (amely persze nyilvánvalóan turistalehúzás is egyben). Lehet lovagolni, retro fotókat csináltatni, van vadnyugati show, pisztolypárbaj a látogatók közt, tánctanítás, temető, étterem, és egy miniállatkert Európa egyetlen albínó krokodiljával. Aput felhívták a színpadra is (újságpapírt kellett tartania, melyet ostorpattogtatással felezgettek.) Régi hagyomány nálunk, hogy ha valami olyan helyre megyünk, ahol kifejezetten magas a népsűrűség (vidámpark, reptér, kiállítás), akkor apu harsány színű pólót vesz fel. Hogy ezért választották-e itt ki, vagy sem? Az bizony már titok marad. Mindenesetre aznap a mondatai jelentős része (nem kis mosolygással kísérve) így kezdődött: „mi celebek...”
Bárhol jártunk eddig, mindig törekedtünk arra, hogy eljussunk olyan pontra, ami nem feltétlen a turisták fő célpontja. Már az eligazításon elmondta nekünk az utazási iroda embere, hogy a szállodák, éttermek a part mentén vannak. Ezzel szemben a szállodaiparban dolgozók a közeli St. Fernando negyedben laknak. Nosza, rajta, irány ez a negyed. Hát mi alaposan körbejártuk, láttunk is csodálkozó tekinetet eleget, de sajnos éttermet egyet sem. Hiszen ha a turisták úgyis a part mentén keresnek éttermet, akkor itt minek lenne. Nem mindig éri meg furmányosan gondolkodni. Hála ennek a kis kitérőnek, már kéket-zöldet láttunk az éhségtől. Visszamentünk hát a tengerpartra és találtunk egy bámulatosnak ígérkező éttermet. A pincérek az aznapi holland meccs tiszteletére mind narancssárga pólóban voltak, de amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, az egyik odajött és köszönt: „Szia”.
Apu és a gyerekek nagy rajongói a tenger gyümölcseinek. Én meg nem. Viszont én javasoltam apunak, hogy válasszunk egy paellát (kétféle is volt és úgy tűnt, hogy csak az egyik tartalmaz számomra veszedelmes elemeket). Apu rögtön kapott az alkalmon és meg is ígérte, hogy cserében én ehetem a legjobb falatokat. A pincér néhány perc múlva kijött és mondta, hogy a gyerekek kajáját hamarosan hozza, de a miénkre várni kell, mert azt frissen készítik. A nyálcsorgatás persze csak fokozódott erre a hírre.
Amikor éhségünk már tényleg fokozhatatlan volt (kaptunk ugyan levest előtte), megérkezett a pincér egy bámulatos ételkölteménnyel. Amit teljes egészében beborítottak szomorú szemű rákocskák. Na több se kellett nekem.....én már tudtam, hogy ebből enni nem fogok. Vagy legalábbis annyit nem, hogy jól lakjak. Szegény apu volt a legnagyobb bajban. Neki ízlett nagyon, de a tál két személyes volt (ez volt adott fogásnál a minimum rendelhető mennyiség). Ő maga javasolta, hogy rendeljünk nekem mást. Mondtam, hogy dehogy rendelek, ha ennyire hülye vagyok. Akkor ez a bünti. (Nem voltam már persze pokoli éhes, mert kiválogattam ehető darabokat és megettem, miközben a rákok továbbra is szemrehányóan néztek ránk.)
Betoltunk aztán egy fagyit (bár azt hiszem apuban még lüktettek a rákok, szóval ő nem). És beadtuk a gyerekeknek, hogy most megyünk várost nézni. (Pedig apuval összekacsintottunk, hogy a helyi vidámparkban zárjuk az estét.) Szóval a gyerekek húzták a szájukat, fáradtak is voltak nagyon, de apuval összezártunk és tartottuk a titkot. Végül Viktor volt az, aki elordította magát (ő ugyanis férfipalántaként figyeli az utakat és hogy azok hova vezetnek): „lányok, anyáék a vidámparkba visznek”. Kipróbáltunk mindent, amit a gyerekek csak szerettek volna. És bár a park nem volt nagy, zseniálisan szórakoztunk. Néztünk 3D-s mozit (rángatózó ülésekkel), megnéztük magunkat torzító tükrökben, vizidodzsemeztünk, ültünk hullámvasúton és kipróbáltuk a zuhanást is. De ami mindent vitt és amit azóta is emlegetünk: a bika – egy a hosszanti tengelyénél rögzített jószág, mely jobbra-balra forogni képes. Soha életemben nem ültem még bikán, és miután a gyerekeket felültettük, apunak a fülébe súgtam, hogy ki akarom próbálni. Korhatár se fölfele, se lefele nincs. Parókát már nem hordok, a leggázabb, ami történhet, hogy leesem. Persze mindenki partner volt benne, szóval mindannyian ültünk bikán (apu és Tami együtt). A bikák hossztengelyük mentén mozdultak csak el, persze teljesen kiszámíthatatlanul, és az emberek nevetve potyogtak a földre. Végül amikor meg kellett szavazzuk, hogy mi legyen az utolsó 5 zsetonnal, egyhangú volt a végeredmény: még egy kör bika.
Aztán köszönhetően ennek a remek napnak annyira felpörögtünk, hogy még este meccset néztünk (foci VB). Mi, akik egyébként csak akkor nézünk meccset, ha vendégeink vannak és azt kérik, hogy kapcsoljuk be a tv-t.
Egy ilyen nap után muszáj egy igazi lazítást tervezni. Elautóztunk tehát egy távoli partra és ott pihentünk. (Ilyenkor valahogy mindig azzal viccelődöm, hogy ha meglátnak a tengerparton, még kihívják a Greenpeace-t és azok visszatolnak a vízbe, mint a kisodort bálnákat.) Este Puerto Ricoba tértünk be. Szinte minden nemzet képviselteti magát éttermileg itt és mindegyik bejáratnál áll egy, vagy több ember, aki meg akar győzni, hogy ők a legjobbak. Mi egy indiai éttermet választottunk, nemcsak azért mert egyáltalán nem voltak erőszakosak, hanem azért is, mert feltétlen rajongói vagyunk az indiai konyhának. Nem is csalódtunk. Barátságosak, kedvesek voltak velünk és csak a legjobbakat mondhatom a feltálalt remek fogásokról.
Sétálni, fagyizni akartunk a vacsora után. Viktor már hetek óta nyúz, hogy ő Messi pólót szeretne. (Nem családi indíttatás, hisz ismertettem már a focihoz való viszonyunkat.) Ahányszor meglátott argentin mezt, fűzte az apját, hogy vegyük meg. Nagyon hamar elmondtuk, hogy van egy lélektani határ, aminél többet senki bolondériájára nem költünk. Szóval ők szépen bementek, megcsodálták a választékot, az eladó lelkesen előszedte még az új (? ő mondta....) stílusú mezt is, de mindig egy olyan árat mondott, ami sok volt. Az egyik aztán rákérdezett: „mennyit adnának érte?” Mondtuk, hogy 10 eurot. Ettől a boltos lábon kihordott egy infarktust és nem hagyot kétséget affelől, hogy mit gondol a szellemi képességeinkről. Bármennyire is fáj nézni a gyerekek bánatos arcát, azt mindegyiknek elmondjuk, hogy nem a fáról szedjük a pénzt. Természetesen ha titkos álmuk megvalósítható, nopláne többeknek örömet okoz (egy játék, egy belépő), akkor semmi akadálya. Mivel mi magunkkal szemben is hasonló elveket vallunk, nem tört itthon ki a palotaforradalom.
Egy lazítós nap után jöhet egy durvább. A reggeli alatt azonban a gyerekek összekaptak. A két lány eljátszotta Viktornak, hogy lenyalták a nutellás kést a reggeli végeztével. Ezen a nagyfiú annyira berágott, hogy nekiugrott a két lánynak. Apu a fürdőben, enyém a lehetőség, hogy (vissza)éljek a hatalmammal. „Na akkor most mindenki leül, lecsillapodik és nem megyünk sehova.” Pedig tudták: vízi vidámparkba készültünk volna. Apu kijőve a fürdőből rámkacsintott, ő is benne volt a buliba: hagyjuk egy kicsit főni őket a levükben. Egymás után jöttek hozzánk, hogy ők tényleg nem akartak semmi rosszat és ha most nem megyünk el, akkor lemaradunk erről. (Arról nem beszélve, hogy valójában mi még ilyen csúszdaparkban sosem voltunk.)
Egy idő után persze engedtünk (az eredeti cél az volt, hogy tanuljanak belőle, nem az, hogy megszívassuk őket). Azt mondtuk: „rendben, megyünk, de akkor valamit vállaljatok be!” Réka, okulván az egykori uborkás vállalásából (ha azt akarja, hogy lecsússzak egy vizicsúszdán, akkor uborkát kell ennie), azt mondta, hogy annyira, mint az uborka, semmi nem lehet rossz. Szóval ő látatlanban bármit vállal. Neki az volt a feladata, hogy a pattanásait nem nyomkodhatja. Viktornak reggelente 5 perccel kellett később indulni a fogadalom szerint. (Viktor baromi korán megy reggelente és mivel ez évtől ő kíséri a húgát, szerencsétlen kislánynak rengeteget kellene reggelente várnia ovikezdésig.) Tami pedig visszafogja magát hiszti-ügyben. (Igen, ez tényleg nagy vállalás egy ötévesnek.)
Elhárult hát az akadály, indulhattunk. Kicsit féltem ugyan, hogy megégünk, ezért alaposan lekentük magunkat. Szerencsére azonban a nap ismét csak „vakon” sütött, sokszor álltunk árnyékban sorba. Kipróbáltunk mindent, Tami és mérhetetlenül bátor volt (hát még én, aki ugye nem egy született viziakrobata). Sírtunk, mert égett a talpunk alatt a beton a sorbaállásnál és nevettünk is, mert egyik-másik csúszdán még a fürdőruhánk is veszélyben volt.
Külön volt a kisgyerekeknek egy viziparadicsom, Tamit felváltva őriztük apával. Ismét egy remek napunk volt, mérhetetlenül elfáradtunk és be nem állt a szánk a pizzavacsora alatt.
Hihetetlen gyorsasággal jött el az utolsó nap. Kénytelenek voltunk órára kelni, mert még fürdeni akartunk a medencében. A nap nem sütött erősen és a medence vize sem volt rettentő meleg, de semmiképp nem lehetett volna kihagyni. Réka indítványozott egy Marco Polo néve hallgató vizifogócskát. Aki a fogó, az behunyja a szemét és elkiabálja magát: „Marco”. Mindenki, aki a víz fölött van, válaszol: „Polo”. Aztán addig folytatódik a „párbeszéd”, amíg a fogó sikerrel nem jár. Mikor elhagytuk a medencét, mosolyogtunk. Azt utánunk jövő csapat ugyanezt játszotta....
Apu felvállalta, hogy szívesen főz ebédet: remekbe szabott paradicsomos tésztát, amibe a narancslekváron és a kakaóporon kívül minden maradékunkat felhasználtuk.
Korán kinn voltunk a reptéren, okulván abból, hogy hosszú az út és csekély a felszolgált kaja, apu meghívott minket egy kávéra (gyerekeket fagyira). Épp lekéstük a reptéri vonatot és éjfél elmúlt, mire ágyba zuhantunk. Édes lezáró mondatot kaptunk Tamitól: „végre megint ez a hideg ágy”.
A zürichi klinika mérhetetlen rugalmassággal áll és állt mindig is a kívánságaimhoz. Szombaton jöttünk haza a nyaralásból, hétfőn megkaptam az aktuális kemot és kedden már utaztunk Magyarországra. Most először azonban úgy ültünk öten az autóban, hogy apu helyett (akinek munka miatt kellett maradnia Svájcban) Picúr barátnőm ült be. Aki mindenképp haza akart jutni, mert otthon ekkor már tombolt a barackszezon és egy elhivatott háziasszony évente alsó hangon 50 kg-t be is főz belőle.
Érdekes volt barátnőm családja, amikor megtudták az okát, hogy miért kedden megyünk. (Mert hétfőn ugye kemo....) Teljesen le voltak dermedve: „ez a szegény nő egyik nap kemot kap, másnap meg átturnézza fél Európát?” Semmit nem szabad nagyon komolyan venni. A kemo számomra egy gyógyszer, ami egy ideig a beteg sejteket ölte, most pedig segít abban, hogy a szervezetemnek eszébe ne jusson még egyszer rossz irányba indulni. (Az csak hab a tortán, hogy a kemoval együtt olyan gyógyszereket kapok, amitől amúgy sem tudok aludni. Akkor meg miért is ne vezetnék például...)
