Leu72

Ha a dokim papírral a kezében jön be, az mindig jót jelent. És ráadásul piszok rossz titkos ügynök lenne, mert az arcára van írva, hogy milyen hírt hoz. Boldogan jött reggel, hogy annyira jó a vérképem, hogy nem is kell megvárni a 13.00 órát, hanem már most mehetek. Szegény apu előre mondta, hogy neki a kora reggel jó, meg a délután, mert délelőtt megbeszélése van. Ehhez képest 9-kor hívtam, hogy akkor jöhet és vihet. Annyit mondott: „telefonos konferencia ügyben akkor improvizálok”.

A hétvégén vettünk egy lapos csizmát (mivel a magas sarkúban külső segítség nélkül SEGÍTSÉG!!! a helyzet). Hétfőn már ebben vonultam a kórházba. Na ma nem tudtam felvenni. Annyi vizet nyomtak a szervezetembe, amit már az nem tudott feldolgozni. Tegnap ugyan kaptam vízhajtót és kissé jobb is lett, de nem eléggé. Ezért hát igényes sárga gumipapucsban közlekedtem. Érdekes látvány lehetett a sídzseki+strandpapucs – amit nyilván fokozni lehetett volna a vietnami papucs (szigorúan zoknival) viselésével.

Ebben a szerkóban még a patikába is be kellett menjek, mert apu a telefonos konferenciát zavarta le az autóban. Elméletileg a kórház épületéből is el lehet jutni a gyógyszertárba, de nem nekem. Egy komplett alagút rendszer van, mi magunk is végigsétáltunk ott, láthattuk hogy válogatják a szemetet, meg targoncákkal szállítják a belső küldeményeket. Apu szerint ha ide bevetem magam egyedül, élve már sosem kerülök ki. És nem azért, mert veszélyes, hanem közismerten kiváló tájékozódási képességem miatt.

Apu érzi, hogy mi az amitől leginkább megríkathat. Gondosan Szikorára állította a cd-t („Mit szólsz, milyen az élet, az fontos, az fontos, az a fontos, hogy élek.”). Már le se írom, hogy mit műveltem apu mellett....

Mindegyik manó úgy jött haza: „anya?” És kiabáltam, hogy jövök és már nem megyek vissza többé a kórházba. Öleltük egymást, sírtunk és nevettünk. (Ráadásul Réka még korábban is jött, mert az előző kisgyerek, akinek gitárórája lett volna, lebetegedett.)

Volt lelkiismeret furdalásom, de sajnos muszáj volt lefeküdnöm. (Úgy érzem, ha már végre itthon vagyok, akkor nem fair alvással fecsérelni az időt.) Nem tudom, mit kaphattam (illetve a nevét tudom), de borzalmasan fáradt leszek délutánra. Viszont éjjel is kiválóan alszom – attól eltekintve, hogy a testemben lévő víz éjjel intenzíven ürülni akar. (Van ennek valami orvosi magyarázata, de egyszerűen már nem emlékszem rá....)

Veronikának, a magyar nőnek, borzalmasan fáj a gyomra. (Nem Coelho könyve a Veronika meg akar halni???) Elvitték vizsgálatra és semmit nem találtak. Ami persze tulajdonképp szerencse (hisz nem rák) és abban maradtak, hogy valószínűleg nyálkahártya-gyulladás. El is szállították a belgyógyászatra.

Reggeli közben vettem észre, hogy a másik szobatársamnak van egy tetoválása. Tekintettel arra, hogy idősebb nő, számomra meglepő volt. Kiderült, hogy 5 éve, 38 évesen infarktusban meghalt a fia. Emlékkép varratott magára egy stilizált keresztet (ha jól láttam), meg betűket, de ebből csak egy M-et láttam. Utóbb kiderült, hogy a nő 66 éves.

Miután Veronikát elszállították, sokat beszélgettünk kettesben. Ő azt mondta, hogy Veronika nagyon komoly nyugtatókat kapott, és szerinte nemcsak a gyomrával lehet a baj. Furcsa, hogy egyedül jött be az ügyeletre vasárnap, se a férje, se a gyerekei nem kísérték be. És egyfolytában azt hajtogatta, hogy haza akar menni. (Hát akkor én sem vagyok százas. Mert én meg legszívesebben ezt ordítoztam volna.) Veronikában kétségtelenül furcsa volt, hogy én érkeztem utoljára a szobába, hallhatta, ahogy a férjemmel beszélgetünk. Amikor odamentem németül bemutatkozni, akkor kérdezte: „magyar?” Ezen teljesen lehidaltam. Szerintem ha az ember bárhol külföldön magyar szót hall, rögtön odakapja a fejét.

A doktornő megismételte: ha lemegy az infúzió és másnap a vérképem rendben, akkor délután egykor, a főorvosi vizit után mehetek haza.

A tegnapi és a mai infúziók a gyomromat bántják leginkább. Hányni nem hánytam, de kaptam fájdalomcsillapítót. (Amellett, hogy kezdettől fogva minden reggel 1 tabletta – itthon is – és minden kemohoz plusz gyomorvédő.)

21.22: lemegy az utolsó csepp kemo. Minden nővér tudja, hogy ez volt az utolsó. (Van, hogy az infúziós szerkezet csipog és akkor az jön be, aki tud, nem feltétlen az, aki be van melléd osztva.) És a végére azt is mindenki megtanulta, hogy nem „Fraudobosz” vagyok.

Ma reggel megkérdezte a fiam: „de ugye anya ez tényleg az utolsó menet lesz?” Igen. Tényleg. El sem hiszem. Tegnap este szintén bőgtem (sokkal egyszerűbb összeírni a napokat, amikor száraz marad a szemem), hogy talán tényleg vége. Még nem merem elhinni. De el akarom.

Reggel (már nevetnek a nővérek, hogy mennyire rutinos vagyok), megérkezem, kérem a fájdalomcsillapító tapaszt (hogy a portba szúrás ne fájjon), a hosszabbítót (ahogy itt ugratnak a nővérek: az irodámhoz – laptop, tablet, mobil), kapom a menükártyát, hogy leadjam a rendelést ebédre és vacsira.

A nővérke egy tanulóval jön. Engedélyt kérnek, hogy a tanuló is kitapintsa a portomat (egy szakállas, szemüveges fiatalember, semmiféle hátsó gondolatnak nem lehet alanya). Majd vért vesznek és rám kötik az infúziót, noha már most rengeteg víz van a szervezetemben. De persze kell a víz a kemo előtt, majd után is.

Délután bejön a doktornő, akinek láthatóan nincs ellene, hogy gyógyszerekkel felszerelkezve hazautazzunk a karácsonyi szünetben. Sőt, megígéri, hogy megbeszéljük a ritmust, hogy mikor menjek vérvételre otthon.

Aztán később visszajön egy medikával, akivel a reflexeimet, valamint zsibbadó végtagjaimat vizsgálják. Elkeserít a hír: a gyógyulási folyamat akár egy évig is tarthat és nem biztos, hogy 100%-os lesz. De csak elsőre keserít el. Aztán ráébredek: annyi mindent megcsináltam eddig. Hát akkor helyre kell jöjjön a lábam is. Ha meg nem....erre nem is gondolok, akkor még mindig ott van Szikora Robi, aki felvidít:

„Mit szólsz, milyen az élet, az fontos, az fontos, az a fontos, hogy élek.” (Mondtam már? Szerintem én vagyok a világon az egyetlen, aki Szikorán is bőg.)

És a doktornő újra elmondja: ezt a betegséget a felnőtt sorstársaim sokkal, de sokkal rosszabbul viselik. (Azt csak múltkor mondta, hogy sokan bele is halnak. Na ekkor öleltem meg először a doktornőt és bömböltem a fehér köpenyébe. Addig én fegyelmezett nőnek hittem magam.)

Mulatságos volt, ahogy a medikát kérdezgette és a medikának jórészt fogalma sem volt a helyes válaszokról. Azt én sem tudtam (viszont nem is vagyok medika), hogy ha a láb reflexeit vizsgálják, akkor a páciensnek a két kezét a láthatóbb eredmény érdekében kampószerűen össze kell kulcsolni és megfeszíteni. A karok vizsgálatánál meg az állkapcsot összeszorítani, mintha harapnál épp.

Aztán bejött harmadszor is a doktornő a főorvossal. Ő gratulált az utolsó menethez. Elmondta, hogy ha ennek vége, akkor megfelelő gyógyszermennyiséggel hazautazhatunk. Nem emlékszik – mondta ő - hogy nálam az aplázia mikor jelentkezik. Erre javasoltam (még mindig nem vagyok medika), hogy nézzék meg a számítógépben, hisz már volt két ilyen kezelésem. Erre felvidult és megígérte, hogy utánanéz.

A doktornő megígérte, hogy ha minden jól megy, akkor szerdán mehetek haza. Még nem tudom, hogy ordítani, vagy sírni fogok otthon. És még nem tudom elképzelni, hogy nem vérvételekkel, infúziókkal telik a nap. A tabletták maradnak. Illetve nem a tabletták maradnak, mert másokat kapok, amik nem engedik, hogy kiújuljon a betegség.

Jaj, és a legaranyosabb. Megint a négyágyas szobában vagyok. Egyik szobatársam Vanessa (aki este hazamegy és felkészül a jan. 20-i őssejt beültetésre), a másik egy magyar nő, aki 42 éve itt él. Nagyon boldog, hogy magyarul beszélhet, mert bár a gyerekei (két fiú, egy lány) beszélnek magyarul, de olyan jó magyar hangot hallani. A férje helyi, sokat megért a magyarból, de nem beszéli.

Felfoghatatlanul szép napok otthon. El kell jöjjünk rendszeresen vérvételre, de mindig minden rendben. Jól érzem magam, de még mindig problémás a járásom. Bár ha abból indulok ki, hogy egyedül egyáltalán nem tudtam mozogni....ez már igazán semmiség.

Semmilyen kényszer nem játszik abban szerepet, hogy sokkal, de sokkal több húst és zöldséget eszem, mint valaha. Viszont sokkal kevesebb édességet. Senki nem mondta, hogy így legyen, semmi táplálkozási ajánlás nem volt szénhidrát ügyben. Más kérdés, hogy mégis hízom, hisz ugye sport nincs, az a mozgás, amit pedig megteszek, kevés. A hasam tele vízzel – legalábbis remélem, hogy így van, mert meglehetősen nagy. Sok sorstársam panaszkodik ugyanerről. De erre is azt mondom: ez már semmi.

Rékának gitárkoncertje van. Egész pontosan az egész gitár tanszaknak. És amíg az én pici lányom kezdőként még alig bírta el a gitárját és az elsők közt játszott, most három cimborájával együtt övék a finálé. Szerencsére a kottát nézi, apu meg filmez és nem látják, hogy én szokás szerint sírok. Imádom a lányom. Sugárzik, ahogy játszik. Szép és okos. Én meg elfogult vagyok. (Épp ennyire imádom a másik kettőt is. A legjobb dolog az életemben, hogy ők vannak és nem is tudom, hogy hogy éltem volna túl ezt az egész őrületet idén.)

Az utolsó darab, amit játszanak, pokoli. Még nagy tűrőképességű férjem (hisz a férjem, kell hogy legyen tűrőképessége) is elismeri: a szerzőnek komoly hascsikarása kellett legyen a zeneszerzés közben.

Apu névnapjára (András) egy meglepi napot találtam ki. Reggel elmentünk a falu nemrég nyílt pékségébe, ahol mindenki választhatott magának ízlése szerinti finomságot (a csokis croissantjuk állítólag pusztítóan jó – ezt a kicsik le is tesztelték). Ezután előreszaladtam gondolatban apu szülinapjáig (január vége) és elvittem őt (pontosan fordítva ő engem) egy Helly Hansen boltba. Megálmodtam, hogy meglepem egy dzsekivel, amire saját bevallása szerint 15 éve vágyik. Bánatos arcocskával kérdezte: „akkor most január végéig nem hordhatom? addig pont vége a télnek....”. De persze mi már felnőttek vagyunk, miért is ne hordhatná. A karácsonyi ajándékát is együtt választottuk ki vagy egy hónapja. Nemcsak azért, mert nem tudok a lábaim miatt vezetni, hanem azért is, mert nagyobb értékű ajándékot nem veszünk meglepiként egymásnak.

Ezután következett a nap egyik fénypontja: a gokart. Apu és a nagyok gokartoztak, mi a kicsivel a pálya széléről szurkoltunk. Mondanom sem kell: Tami neki volt keseredve, hogy ő nem vezethet, de sajna 130 cm volt a minimum. Réka elképesztően jól csinálta, Viktor is ügyes volt, de óvatos duhaj. Meg is dicsértük érte, mert azt hittük, hogy bátran beleszáll majd a gumifalba. Mivel konstatálta, hogy ő volt a leglassúbb, szóvá tette: „azért téged legyőztelek volna, anya”. És meg is hagytam ebben a reményben. Még egy apróságot tartogattunk a manóknak: egy kalóz éttermet. A berendezés, az étlap is kalózos volt. Nem kell meséljem: a siker nem maradt el. A gyerekek aznap este fáradtan és boldogan hajtották álomra a fejüket. Nem tudták eldönteni, hogy mi volt a legjobb. De másnap reggel úgy keltek: „ma is lesz meglepi nap???”.

Visszatérnek a dolgos hétköznapok. Nem hajtom magam annyira, mint rég, nem is tudnám. Apu a bevásárlás zömét elintézi, nekem tényleg csak az apróságok maradnak. Tamit kísérem, bár ezt Réka sokszor magára vállalja. A gyerekek sokkal többet segítenek összehasonlítva a betegség előtti állapottal. És sokszor mondják: „ez természetes, anya”. Na ilyenkor is pityergek. Bújunk nagyon sokat, mesélünk és bulizunk együtt. Már amennyiben bulizásnak lehet nevezni azt a mozgást, amit én zsibbadó lábaimnak hála előadok – ezt a fajta mozgást (táncutánzatot) neveztük az egykori munkahelyemen anno bruminak (pont ahogy egy medve táncol).

A minap fel tudtam emelni Tamit, amin ő és én egyaránt meglepődtünk. Bár még mindig nagyon jó érzés, ha valaki mellettem van, de tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindig megoldható. Ezért aztán szép lassan, de megoldok mindent, amit tudok. Mosolyogva gondolok az időre (nem is olyan rég volt), amikor ha valamit leejtettem (pl. zsepi), akkor elrugdostam az első falig, vagy szekrényig, ahol meg tudtam támaszkodni és lehajolni a holmiért. Egy tisztességes háziasszony mondjuk nem szokott a lakáson végigrugdosni egy zsepit. Ezen pl. együtt nevettünk a gyerekekkel. Meg azon is, amikor négykézláb másztam el az első székig, amire rá tudtam támaszkodni és fel tudtam állni. Még Taminak is vicces volt, hogy anya négykézláb megy.

Tavaly télen egyfolytában egy magassarkú csizmára vágytam. Olyan igazira. Vagy ezért, vagy azért egyik sem tetszett, pedig apuval eljutottunk egy közeli „ribancellátóba” (ő nevezte így teljesen találóan), ahol aztán tényleg volt választék, de mondjuk a szegeccsel kivert, pink, ágyékig érő csizma pont nem az én világom. Aztán idén beütött a krach: gumipapucsban és fűzős cipőben tudtam le az elmúlt fél évet. Most viszont már fázni kezdett a lábam. Réka koncertjére megkockáztattam a meglévő (nem ribancellátós, de magassarkú csizmámat), de háromszor is kibicsaklott a bokám, noha apu szorosan tartott. Változott hát a cél a tavalyi évhez képest: lapos sarkú, de normális csizma. Nem kis kihívás, mert:

1. teljesen laposban nem tudok járni

2. akármennyit nem adok érte

3. válogatós vagyok

Teljesen meglepő módon szembe jött az ideális csizma. Ugyan a télapót már lekéstem vele, de legalább nem fázik a lábam. És nem is bicsaklik. Nem gáz, hogy már ennek örül az ember????

Juj, és járt nálunk a télapó. A kicsik egyértelműen hisznek benne, a nagy, ha tudja is az igazat, nem mondja. Viszont mindannyian nagyon örülnek az ajándékoknak. A mikulás nálunk apróságot szokott hozni: édességet, könyvet, újságot, lányoknak valami csinoskát. Most egyértelműen a legnagyobb durranás az Egy ropi naplójának német megfelelője (Greg's Tagebuch) volt. Visítottak a gyerekek, amikor meglátták. Nagy örömömre szolgál, hogy mivel az unokatesó magyarul gyűjti, ezért mindkét nyelven olvassák a művet. Most viszont különösen boldogok, mert otthon még csak a 6. résznél tart a fordítás, itt már a 8. is megjelent (noha az nekünk még nincs meg).

A télapó nálunk annyira rendes, hogy a felnőttekre is gondol. Apunak kiszámítható ajándékot hoz: a gyerekeink (és mi is) imádjuk az olasz kalácsot, a panettonét. Nekem idén virágos csokit hozott. Ugye én voltam anno olyan bátor, hogy levendulás fagyit ettem. No a mikulás szerint nincs megállás. Beharapom az egész rétet!!!

Mehetek haza és semmi más nem számít. Lelkemre kötik, hogy sokat igyak és a gyomrom még mindig úgy forog, mint egy ringlispíl. De tudom, hogy ez néhány napon belül elmúlik.

Viktor nagyon boldog, hogy a 9. szülinapjára hazaengedték az anyukáját. Öleljük egymást az összes gyerekkel. És persze bőgök. De ez már senkit nem lep meg.

A gyomrom alakul. Már nem fáj, de csak óvatosan eszem és csak kétszersültet. Viszont nagyon éhes vagyok. Ez az óránkénti pisilési roham ijesztő. Rendszeresen vesznek vért is, hogy meglássák, hazaengedhetnek-e. Egyfolytában abban bízom, hogy igen, hisz ez csak két napos kemo. Aztán délután bejött a dokim és azt mondta, hogy sajna a vérképem nem indokolja a hazamenetelt. Úgy éreztem, hogy nem bírok ki még egy éjszakát ezzel az állandó rohangálással. (A sok víz lényege, hogy kimossa a kemo nyomait. Otthon ugye csak ivás van, infúzió nincs, ezért nincs is éjjel futkározás. Na jó, az első 2 éjszaka általában még durva, de aztán nem.) Azt hittem, hogy hazaengednek és a fiam szülinapi sütijét, amit bevisz a suliba én sütöm. Így apu tette meg. Apu szerint aki olvasni tud, az sütni, főzni is. Engem valahogy mégis lenyűgöz az, hogy egy férfi süt. Ha pontos akarok lenni, akkor ez már lenyűgözött rég, mert 15 évesek lehettünk, mikor a maga által sütött kalácsot hozott magával. Azt azért még a legrutinosabb versenyzők is elismerik: kelt tésztát készíteni nem egyszerű. Szóval pontosan (?) tudtam, kihez megyek hozzá.

Kezdődik a kemo. Rögtön érzem, hogy keserű a szám és a gyomrom helyén egy nagy kő van. Már nem eszem annyit – ez nem is baj – és mindennek keserű íze van. Szerencsére hoztunk be almalét (egész pontosan a szénsavas shorle-változatot). Fáradt vagyok, és bár nem alszom, tudom, hogy éjjel majd jól fogok. De persze nem így lesz. Őrületes mennyiségű folyadékot kapok, ráadásul felszerelnek egy csomó pohárkával, mert minden egyes vizelet PH-értékét mérik. Ha elsavasodna a kemo hatására (mint ahogy ez meg is történik), máris kapok gyógyszert. Éjszaka óránként (!) kelek, reggelre pokoli fáradt vagyok. Nap közben is megy ez a ritmus, tehát semmikor se tudom magam kialudni, hiába a magánlakosztály. És ráadásul pokolian fáj a gyomrom. Gyomorvédőt automatikusan kapok. Ezen felül van fájdalomcsillapító, meg valami ocsmány folyadék, amit én hígított fogkrémnek hívok. Semmi nem segít. Annyira nem, hogy éjjel hányok. Igaz, többségében csak savat. De elnézve, hogy május óta ez a második eset, nem is olyan durva.

Érkezés korán és még választhatok menüt. Szokásos emeletemen (H) vagyok. Az előző hely (G) sem volt rossz, ahol csupán egy napot töltöttem, de itt ismerek mindenkit, ott meg nem. Nem mintha nem éppoly kedvesek lennének ott is, itt is az ápolók.

Rossz hír, hogy nem kezdik ma a kemot, mert előbb vérvétel és a testem átöblítése. Ömlik belém a víz, a lábam bucira dagadva. A doktornénim szabin, helyette egy szimpatikus doktorbácsi van. Alaposan megvizsgál és mindent rendben talál. De hát mi ne lenne rendben, hiszen jól érzem magam. Ráadásul négyágyas szobába kerültem úgy, hogy egyedül vagyok. A zürichi egyetemi klinikán magánlakosztályom van. Nem rossz.

Lilo meglátogatott. Szokás szerint sokat beszéltünk, melynek során rákérdezett: hogy lehet az, hogy én ilyen sok időt töltök a kórházban? Neki is leukémiája van, nem tudja a rövidítését, de ő 2x28 napos kemot kap, közte 8 nap szünettel. És aztán kész. Én meg ugye május óta itt vagyok. Mondtam neki: én ennyire szerencsés vagyok. És tulajdonképp tényleg. Mert élek. Csak most tudatosult bennem: bizony gyakran megfordult a fejemben, hogy mi lenne a gyerekekkel, ha velem történne valami. Nem szabad lett volna ilyesmire gondolni. Mert persze amikor tényleg lett „valami”, akkor is az volt az első gondolatom: mi lesz velük. Aztán már persze a legnehezebb percekben is arra koncentráltam, amit apu mondott: „MEGCSINÁLJUK”.

Indul az utolsó előtti menet. Fél 10-re jöttem be (rendszerint akkorra hívnak, mert akkorra a reggeli vérvételek már befejeződtek). Egy idős nénike a szobatársam, aki nem titkolta, hogy képtelen a nevemből akár egy hangot is elismételni (mondjuk ez nem lep meg). Azonnal megkaptam az érzéstelenítő tapaszt (ennek helyére szúrják a portba a kanülöket) és jöttek megbeszélni az étkezést. Mint kiderült, későn jöttem és ők már rendeltek helyettem. (Ez az onkológiai részleg volt, a „G”. Normál esetben a „H”-n vagyok, ott a 9.30 nem számít későnek.) Azért biztos, ami biztos, megkérdezték, hogy van-e valami, amit nem eszem meg. Mondtam, hogy a tenger gyümölcsei. (Ezt eddig étlapon sosem láttam. Halat igen.) Megnyugtatott a hölgy, hogy az nem lesz. Na most már tudom, hogy mi az, amit még nem eszem meg ezen felül. A Früchtecurry (gyümölcsös curry). Vágjunk össze banánt, almát, körtét, barackot. Pároljuk meg, hintsünk rá curryt és tálaljuk rizzsel. Na most ez szerintem egy okádék kombináció. Pedig nekem aztán még a finomfőzelék is jöhet.

A nénihez egyszer csak bejött két orvos – a pszichiátriáról. „Na, szép éjszakának nézünk elébe”-gondoltam. Végül kiderült, hogy miért is jöttek onnan a doktornők. A nénit megkérdezték, hogy hogy érzi magát. Panaszkodott, hogy minden nap egyre rosszabbul. Amikor bejött a kórházba, még simán leúszott napi 1 km-t, most meg menni is alig tud. (Én is köhögök, de a néni annyira szuszogott, majd rettenetesen köhögött, hogy én tényleg azt hittem, hogy egy élő állatot köp ki a roham végén.) Kifaggatták, hogy van-e férje (12 éve, 3 év Alzheimer után meghalt – és az a 3 év kegyetlen volt vele), gyereke (négy nevelt gyereke közül egyik sem tartja vele a kapcsolatot, pedig van, akit 3 hónapos kora óta neveltek a férjével), háziállata (nincs), barátnője (mind meghalt már). Az egyetlen vágya az, hogy elaludjon és ne ébredjen fel többé. Nem derült ki, milyen betegsége van egyébként.

A végén a doktornők megkérdezték: „hallott már az Exitről?” (Ez egy halálba segítő szervezet.) Nem hallott és nem is akar élni a lehetőséggel. (Ezt mondjuk a legkevésbé sem csodálom. Nem egy ilyen szervezet létezik Svájcban. Ha jól tudom, két orvos igazolása kell ahhoz, hogy a páciens menthetetlen. Ezután a delikvens eldöntheti, hogy végigjárja a folyamatot és megissza a méregpoharat. Illetve rendelkezhet úgy, hogy amennyiben már képtelen egyedül véghezvinni, akkor külső segítséggel tegye ezt meg. Az egykori német tanárnőm (él még, de már nem tanít – ezért egykori) édesapja az egyik ilyen szervezet vezetője. Tőle tudom, hogy a „bejelentkezők” kb. 30%-a megy el a folyamat végéig. A többinek elég a tudat: bármikor megtehetné. Ő mesélte azt is, hogy bár ezek az államtól független szervezetek, kapnak azonban állami támogatást. Amikor látta a döbbenetemet, azt mondta: „ha pl. valaki a vonat elé veti magát, az jóval több pénz az államnak. és úgyis mindenképp megteszi. akkor inkább szervezett keretek közt....” Bizarr.

A doktornő kora délután váratlanul bejött és azt mondta: hazamehet. A vérképem ugyanis annyira gyengus (egész pontosan a trombociták és a hemoglobin szintje), hogy nem mernek egy újabb kemot elkezdeni. Éreztem én, hogy lihegek (hemoglobin alacsony szintje okozza), de bíztam benne, hogy elkezdik az utolsó előtti kemot. Nem így lett. Az igazi döbbenet azonban csak ezután jött: mikor kiderült, hogy hasmenésem van (brutális harci fosás, amikor nem mersz már az ágy széléről felállni, mert úgy érzed, Ariadné fonalát húzod végig a wc-ig), adtak 2 műanyag edényt, hogy abba gyűjtsem otthon a mintát. Kérdeztem, hogy „mit csináljak vele?”. A válasz az volt, hogy küldjem be. Küldjem be? Hogy?

A válasz: POSTÁN. És adtak védőfóliát, vastag borítékot meg egy táblázatot, amit ki kell hozzá tölteni. Ja és egy spatulát is. A hasmenés hála a jó égnek abbamaradt és nem volt lehetőségem se kipróbálni, hogy milyen lennék kis vegyészként kivont spatulával a kezemben. (Mondjuk ennél kellemesebb kalandot is el tudnék képzelni.)

Szóval a család legnagyobb örömére és döbbenetére hazamehetek!!!

Mi történt? Minden és semmi. Nem üres szólam az, hogy ilyen helyzetben, amibe a családunk került, mennyire felértékelődnek az együtt töltött percek. „Csak” dumálunk, játszunk, sétálunk. És mégis minden perc értékes.

Anyu fél év szolgálat után (időközben persze járt otthon), hazament. Annyira üres volt nélküle a lakás. Rengeteget bőgtünk együtt (Viktornak azt mondtuk: a lányok már csak ilyenek), sokat nosztalgiáztunk és a végén rengeteget nevettünk. Imádok vele vásárolni, mert zseniális és nagyon vicces meglátásai vannak. Sajnos ezek azonban gyakran odáig fajulnak, hogy visítva röhögök (most például a demokratikus kötött divaton, ami 36 kg fölött senkinek sem áll jól) és attól reszketek, hogy kizavarnak a boltból a minősíthetetlen viselkedésem miatt. Mert persze anyu a poénokat ártatlan angyalarccal nyomja.

Mielőtt elment, imádott unokáinak főzött egy nagy kondér húslevest („mama, de sok hússal”), nekem meg kelkáposztafőzeléket (ez már tényleg a perverzió csúcsa, de én jó napközis voltam). Anyukám még mindig döbbenten szemléli, ahogy unokái a csontokat szopogatják a levesből. A lánya még a főtt hústól is távol tartja magát...

13-ára a bankunktól kaptak a gyerekek koncertjegyet. Az egyetlen bibi csupán az volt, hogy amikor a jegyet rendeltem, azt hittem, hogy már tudok vezetni. A zsibbadó kezeim és főleg a lábaim miatt azonban nem. Sebaj, emberek milliói járnak tömegközlekedéssel. Sajnos azonban annyira rossz a falunk és a célállomás közt a közlekedés, hogy két órát kellett volna az előadás előtt várni. Ezért aztán apu felajánlotta, hogy elvisz. (Jó vicc, még szép hogy elvisz – gondolhatja bárki. De aznap munkanap volt.) Aranyos volt a gyerekkoncert és lehetőségünk volt Kati barátnőmmel a sötétben megbújva kipityeregni magunkat. Bármely barátnőmmel tudjuk azt, hogy akár személyesen, akár telefonban odáig fajul a beszélgetés, hogy legalábbis elszorul a torkunk.

Már a kórházban észrevettem, hogy megszakállasodtam. Egyik éjjel mentem wc-re (napi másfél liter vizet kapok, e mellé jön a kemo, a gyomorvédő és esetlegesen a fájdalomcsillapító), nem meglepő, hogy gyakrabban ébredek. Meg ráadásul olyan gyógyszereket is kapok, amitől éjjel 2-3 órát olvasok és reggel sem vagyok fáradt. Szóval visszatérve a szakállra. Teljesen döbbenten néztem a tükörben a képem. Ráadásul itthon Réka is szóvá tette a változást. Mondtam neki, hogy képzelje el, lesz szakállam, meg nagy hajam. Úgy fogok kinézni, mint Furby a gyerekjáték. Réka előbb ledöbbent („anya, te tudod mi az a Furby?”), aztán szóvá tette, hogy én mindenből viccet csinálok. Mondtam neki, hogy különben már számtalan alkalommal megbolondultam volna. (A szakállt azért nem úgy kell elképzelni, mint Kossuth Lajosnak. Csak pihék vannak. Reméljük így is marad. Vagy persze jobb lesz.)

Mivel a gyerekek nyara nem volt igazi nyaralás (hálás vagyok a barátnőimnek, akik mindannyian bedobták magukat, hogy legyen valami izgalmas a manóknak a nyárban), elhatároztuk apuval, hogy csinálunk meglepi napokat. Ezért aztán szombaton felkerekedtünk (előbb megvártuk, hogy megkapjam a sejtérlelő injekciómat) anélkül, hogy bármit mondtunk volna a gyerkőcöknek. Az izgalom tetőfokára hágott, folyamatosan kérdezték, hogy hova megyünk, mi viszont hallgattunk.

Először Viktor csizmáját cseréltük ki. Ez mondjuk nem akkora élmény és mondtuk is előre a gyerekeknek, mivel az új csizma néhány napos használat után cipzárilag megadta magát. Az eladó előbb arról akart minket meggyőzni, hogy a csizma így is használható (de nem), majd arról, hogy ha már cserélünk, ne cipzárosat vegyünk. Mondtuk, hogy a gyerek évek óta cipzárosat használ és nem volt gond. Ez esetben a konstrukció rossz.

Az első meglepi egy mexikói étterem volt. Már rég beígértük nekik, de valahogy az idő (főképp a kórházi tartózkodás miatt) nem volt rá alkalmas. Azt hitték a manók, hogy ezzel vége is a meglepiknek. Mi viszont még terveztünk valamit: egy családi bowlingozást. Réka nemrég egy szülinapi bulin járt itt és annyira lelkes volt, hogy azt kérte tőlünk: menjünk el egyszer mindannyian. Hallotta hát a lány, hogy pályát foglalok, de el nem tudta képzelni, hogy hova. Visítottak az örömtől, amikor megtudták. bámulatos volt a fickó arca, aki a cipőket adta, amikor mondtuk neki, hogy a legkisebb cipőméret a 27-es, amire szükségünk van. Ezután megkérte, hogy írjuk fel a neveinket (így lett a Rékából Deka a képernyőn) és jelöljük, hogy kik a gyerekek. Az első gurításig nem értettük miért. Aztán bizony az is kiderült: amikor a gyerekek voltak soron, a pálya két szélére (még a vályú előtt) egy kerítés jött fel. Így a gyerekek sosem tudtak 0-t gurítani. Szemben az anyjukkal...A lényeg persze a móka volt. Ahogy a bowlinggal végeztünk, kipróbáltunk egyéb játékokat is nagy kacagások közepette.

Ha hosszú időt töltök otthon, mindig berendelnek vérvételre. A vérképem valamennyit romlott a kórházi tartózkodás óta (de a legutóbbi ilyennél már az ambuláns vérvétel után vért kaptam). A meglepő tehát nem is ez volt. Két orvossal is találkoztam, akik – bár egyik sem az én orvosom – konkrétan tudták, hogy hanyadik kemonál tartok, hogy viselem és hogy mikor kell visszatérjek a kórházba. Ja és nem „dobosz”-nak hívnak. Fel nem foghatom, hogy ha legalább 100 leukémiás beteget kezelnek egyszerre (plusz, akik már gyógyultnak minősülnek, de kontrollra járnak még), hogy a fenében tudják megjegyezni az én adataimat. Apu szerint „sztárságom” alapja, hogy különleges betegségem van (gyerekleukémia), ezért aztán nem nehéz megjegyezni, hogy ki is vagyok.

Kisfiam kizárólag a rövid hajat szereti. Azonnal jelez, ha hosszúnak érzi, hogy menjünk fodrászhoz. Kétségtelen tény, hogy olyan helyen van a forgója, hogy ha egy kicsit is hosszabb a haja, máris fogja vele a cseh2-t (kis antennája az égnek áll). Ezért egy nap megbeszéltük, hogy suli után találkozunk és elkísérem a fodrászhoz. Meglepő módon, Réka hamarabb érkezett. Majd szokatlan irányból, bánatos arccal megérkezett Viktor is. Kiderült, hogy Amin (miután tavaly az Emir nevű fekete bárány megbukott, Amin vette át a helyét) lekapta a sapkáját és feldobta egy erkélyre. No amikor megláttam a fiam, elkapott a veszedelmes méreg. Megkérdeztem, hol laknak Aminék és a három gyerekkel nekiindultunk. Csengettünk és anélkül, hogy megkérdezték volna, hogy ki az, már be is engedtek. Hála a lift hiányának és a két emelet csigalépcsőnek jól felszívtam magam. Az anyja nyitott ajtót, akinek csak annyit mondtam: „Kérjük Viktor sapkáját.” Nem is értette miről van szó. Majd angyalarcú fiacskája elmesélte, hogy „játszottak”. Hát én meg elmeséltem, hogy télvíz idején a sapka nem játék és akkor szerezzék vissza. Amin állítólag becsöngetett, de senki nem nyitott ajtót. Az anyja meg csak a vállát vonogatta, hogy ő most akkor mit csináljon. Kérdeztem tőle, hogy szerinte ki a felelős: ő vagy én. Nem tudott mit válaszolni, csak hogy másnapra meglesz a sapka, Amin behozza. Mondtam neki, hogy köszönjük, de addig is miben járjon a gyerek. Erre adott egy koszvadt sapkát, amibe én a lábam sem törölném bele. Köszönettel visszautasítottam. És kértem, hogy a továbbiakban Amin tartsa magát távol a fiamtól. A nő, mikor már lenn voltunk az utcán, még leordított: „Csak játszottak.” Mondtam neki, hogy Viktor nem játszik Aminnal, mivel fél tőle. „Mi a fiam, egy szörny?”- kérdezte a tyúk. Szerintem ő maga is meg volt lepve az „igen” válaszomon. Sajna sapka nélkül tértünk haza. Este megérkezett apa, aki hallván a történetet Viktorral útnak eredt. Eljutott a gondnokig (akinek a felesége előbb a munkaidő végére hivatkozott, de ez aput egyáltalán nem hatotta meg), aki megígérte, hogy felveszi a kapcsolatot az ott lakóval. Időközben aztán kiderült, hogy külföldön van a lakó és amint visszajön, megkapjuk a sapit.