Érkezés korán és még választhatok menüt. Szokásos emeletemen (H) vagyok. Az előző hely (G) sem volt rossz, ahol csupán egy napot töltöttem, de itt ismerek mindenkit, ott meg nem. Nem mintha nem éppoly kedvesek lennének ott is, itt is az ápolók.
Rossz hír, hogy nem kezdik ma a kemot, mert előbb vérvétel és a testem átöblítése. Ömlik belém a víz, a lábam bucira dagadva. A doktornénim szabin, helyette egy szimpatikus doktorbácsi van. Alaposan megvizsgál és mindent rendben talál. De hát mi ne lenne rendben, hiszen jól érzem magam. Ráadásul négyágyas szobába kerültem úgy, hogy egyedül vagyok. A zürichi egyetemi klinikán magánlakosztályom van. Nem rossz.
Lilo meglátogatott. Szokás szerint sokat beszéltünk, melynek során rákérdezett: hogy lehet az, hogy én ilyen sok időt töltök a kórházban? Neki is leukémiája van, nem tudja a rövidítését, de ő 2x28 napos kemot kap, közte 8 nap szünettel. És aztán kész. Én meg ugye május óta itt vagyok. Mondtam neki: én ennyire szerencsés vagyok. És tulajdonképp tényleg. Mert élek. Csak most tudatosult bennem: bizony gyakran megfordult a fejemben, hogy mi lenne a gyerekekkel, ha velem történne valami. Nem szabad lett volna ilyesmire gondolni. Mert persze amikor tényleg lett „valami”, akkor is az volt az első gondolatom: mi lesz velük. Aztán már persze a legnehezebb percekben is arra koncentráltam, amit apu mondott: „MEGCSINÁLJUK”.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.