Leu72

Felfoghatatlanul szép napok otthon. El kell jöjjünk rendszeresen vérvételre, de mindig minden rendben. Jól érzem magam, de még mindig problémás a járásom. Bár ha abból indulok ki, hogy egyedül egyáltalán nem tudtam mozogni....ez már igazán semmiség.

Semmilyen kényszer nem játszik abban szerepet, hogy sokkal, de sokkal több húst és zöldséget eszem, mint valaha. Viszont sokkal kevesebb édességet. Senki nem mondta, hogy így legyen, semmi táplálkozási ajánlás nem volt szénhidrát ügyben. Más kérdés, hogy mégis hízom, hisz ugye sport nincs, az a mozgás, amit pedig megteszek, kevés. A hasam tele vízzel – legalábbis remélem, hogy így van, mert meglehetősen nagy. Sok sorstársam panaszkodik ugyanerről. De erre is azt mondom: ez már semmi.

Rékának gitárkoncertje van. Egész pontosan az egész gitár tanszaknak. És amíg az én pici lányom kezdőként még alig bírta el a gitárját és az elsők közt játszott, most három cimborájával együtt övék a finálé. Szerencsére a kottát nézi, apu meg filmez és nem látják, hogy én szokás szerint sírok. Imádom a lányom. Sugárzik, ahogy játszik. Szép és okos. Én meg elfogult vagyok. (Épp ennyire imádom a másik kettőt is. A legjobb dolog az életemben, hogy ők vannak és nem is tudom, hogy hogy éltem volna túl ezt az egész őrületet idén.)

Az utolsó darab, amit játszanak, pokoli. Még nagy tűrőképességű férjem (hisz a férjem, kell hogy legyen tűrőképessége) is elismeri: a szerzőnek komoly hascsikarása kellett legyen a zeneszerzés közben.

Apu névnapjára (András) egy meglepi napot találtam ki. Reggel elmentünk a falu nemrég nyílt pékségébe, ahol mindenki választhatott magának ízlése szerinti finomságot (a csokis croissantjuk állítólag pusztítóan jó – ezt a kicsik le is tesztelték). Ezután előreszaladtam gondolatban apu szülinapjáig (január vége) és elvittem őt (pontosan fordítva ő engem) egy Helly Hansen boltba. Megálmodtam, hogy meglepem egy dzsekivel, amire saját bevallása szerint 15 éve vágyik. Bánatos arcocskával kérdezte: „akkor most január végéig nem hordhatom? addig pont vége a télnek....”. De persze mi már felnőttek vagyunk, miért is ne hordhatná. A karácsonyi ajándékát is együtt választottuk ki vagy egy hónapja. Nemcsak azért, mert nem tudok a lábaim miatt vezetni, hanem azért is, mert nagyobb értékű ajándékot nem veszünk meglepiként egymásnak.

Ezután következett a nap egyik fénypontja: a gokart. Apu és a nagyok gokartoztak, mi a kicsivel a pálya széléről szurkoltunk. Mondanom sem kell: Tami neki volt keseredve, hogy ő nem vezethet, de sajna 130 cm volt a minimum. Réka elképesztően jól csinálta, Viktor is ügyes volt, de óvatos duhaj. Meg is dicsértük érte, mert azt hittük, hogy bátran beleszáll majd a gumifalba. Mivel konstatálta, hogy ő volt a leglassúbb, szóvá tette: „azért téged legyőztelek volna, anya”. És meg is hagytam ebben a reményben. Még egy apróságot tartogattunk a manóknak: egy kalóz éttermet. A berendezés, az étlap is kalózos volt. Nem kell meséljem: a siker nem maradt el. A gyerekek aznap este fáradtan és boldogan hajtották álomra a fejüket. Nem tudták eldönteni, hogy mi volt a legjobb. De másnap reggel úgy keltek: „ma is lesz meglepi nap???”.

Visszatérnek a dolgos hétköznapok. Nem hajtom magam annyira, mint rég, nem is tudnám. Apu a bevásárlás zömét elintézi, nekem tényleg csak az apróságok maradnak. Tamit kísérem, bár ezt Réka sokszor magára vállalja. A gyerekek sokkal többet segítenek összehasonlítva a betegség előtti állapottal. És sokszor mondják: „ez természetes, anya”. Na ilyenkor is pityergek. Bújunk nagyon sokat, mesélünk és bulizunk együtt. Már amennyiben bulizásnak lehet nevezni azt a mozgást, amit én zsibbadó lábaimnak hála előadok – ezt a fajta mozgást (táncutánzatot) neveztük az egykori munkahelyemen anno bruminak (pont ahogy egy medve táncol).

A minap fel tudtam emelni Tamit, amin ő és én egyaránt meglepődtünk. Bár még mindig nagyon jó érzés, ha valaki mellettem van, de tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindig megoldható. Ezért aztán szép lassan, de megoldok mindent, amit tudok. Mosolyogva gondolok az időre (nem is olyan rég volt), amikor ha valamit leejtettem (pl. zsepi), akkor elrugdostam az első falig, vagy szekrényig, ahol meg tudtam támaszkodni és lehajolni a holmiért. Egy tisztességes háziasszony mondjuk nem szokott a lakáson végigrugdosni egy zsepit. Ezen pl. együtt nevettünk a gyerekekkel. Meg azon is, amikor négykézláb másztam el az első székig, amire rá tudtam támaszkodni és fel tudtam állni. Még Taminak is vicces volt, hogy anya négykézláb megy.

Tavaly télen egyfolytában egy magassarkú csizmára vágytam. Olyan igazira. Vagy ezért, vagy azért egyik sem tetszett, pedig apuval eljutottunk egy közeli „ribancellátóba” (ő nevezte így teljesen találóan), ahol aztán tényleg volt választék, de mondjuk a szegeccsel kivert, pink, ágyékig érő csizma pont nem az én világom. Aztán idén beütött a krach: gumipapucsban és fűzős cipőben tudtam le az elmúlt fél évet. Most viszont már fázni kezdett a lábam. Réka koncertjére megkockáztattam a meglévő (nem ribancellátós, de magassarkú csizmámat), de háromszor is kibicsaklott a bokám, noha apu szorosan tartott. Változott hát a cél a tavalyi évhez képest: lapos sarkú, de normális csizma. Nem kis kihívás, mert:

1. teljesen laposban nem tudok járni

2. akármennyit nem adok érte

3. válogatós vagyok

Teljesen meglepő módon szembe jött az ideális csizma. Ugyan a télapót már lekéstem vele, de legalább nem fázik a lábam. És nem is bicsaklik. Nem gáz, hogy már ennek örül az ember????

Juj, és járt nálunk a télapó. A kicsik egyértelműen hisznek benne, a nagy, ha tudja is az igazat, nem mondja. Viszont mindannyian nagyon örülnek az ajándékoknak. A mikulás nálunk apróságot szokott hozni: édességet, könyvet, újságot, lányoknak valami csinoskát. Most egyértelműen a legnagyobb durranás az Egy ropi naplójának német megfelelője (Greg's Tagebuch) volt. Visítottak a gyerekek, amikor meglátták. Nagy örömömre szolgál, hogy mivel az unokatesó magyarul gyűjti, ezért mindkét nyelven olvassák a művet. Most viszont különösen boldogok, mert otthon még csak a 6. résznél tart a fordítás, itt már a 8. is megjelent (noha az nekünk még nincs meg).

A télapó nálunk annyira rendes, hogy a felnőttekre is gondol. Apunak kiszámítható ajándékot hoz: a gyerekeink (és mi is) imádjuk az olasz kalácsot, a panettonét. Nekem idén virágos csokit hozott. Ugye én voltam anno olyan bátor, hogy levendulás fagyit ettem. No a mikulás szerint nincs megállás. Beharapom az egész rétet!!!