Leu72

Ma reggel megkérdezte a fiam: „de ugye anya ez tényleg az utolsó menet lesz?” Igen. Tényleg. El sem hiszem. Tegnap este szintén bőgtem (sokkal egyszerűbb összeírni a napokat, amikor száraz marad a szemem), hogy talán tényleg vége. Még nem merem elhinni. De el akarom.

Reggel (már nevetnek a nővérek, hogy mennyire rutinos vagyok), megérkezem, kérem a fájdalomcsillapító tapaszt (hogy a portba szúrás ne fájjon), a hosszabbítót (ahogy itt ugratnak a nővérek: az irodámhoz – laptop, tablet, mobil), kapom a menükártyát, hogy leadjam a rendelést ebédre és vacsira.

A nővérke egy tanulóval jön. Engedélyt kérnek, hogy a tanuló is kitapintsa a portomat (egy szakállas, szemüveges fiatalember, semmiféle hátsó gondolatnak nem lehet alanya). Majd vért vesznek és rám kötik az infúziót, noha már most rengeteg víz van a szervezetemben. De persze kell a víz a kemo előtt, majd után is.

Délután bejön a doktornő, akinek láthatóan nincs ellene, hogy gyógyszerekkel felszerelkezve hazautazzunk a karácsonyi szünetben. Sőt, megígéri, hogy megbeszéljük a ritmust, hogy mikor menjek vérvételre otthon.

Aztán később visszajön egy medikával, akivel a reflexeimet, valamint zsibbadó végtagjaimat vizsgálják. Elkeserít a hír: a gyógyulási folyamat akár egy évig is tarthat és nem biztos, hogy 100%-os lesz. De csak elsőre keserít el. Aztán ráébredek: annyi mindent megcsináltam eddig. Hát akkor helyre kell jöjjön a lábam is. Ha meg nem....erre nem is gondolok, akkor még mindig ott van Szikora Robi, aki felvidít:

„Mit szólsz, milyen az élet, az fontos, az fontos, az a fontos, hogy élek.” (Mondtam már? Szerintem én vagyok a világon az egyetlen, aki Szikorán is bőg.)

És a doktornő újra elmondja: ezt a betegséget a felnőtt sorstársaim sokkal, de sokkal rosszabbul viselik. (Azt csak múltkor mondta, hogy sokan bele is halnak. Na ekkor öleltem meg először a doktornőt és bömböltem a fehér köpenyébe. Addig én fegyelmezett nőnek hittem magam.)

Mulatságos volt, ahogy a medikát kérdezgette és a medikának jórészt fogalma sem volt a helyes válaszokról. Azt én sem tudtam (viszont nem is vagyok medika), hogy ha a láb reflexeit vizsgálják, akkor a páciensnek a két kezét a láthatóbb eredmény érdekében kampószerűen össze kell kulcsolni és megfeszíteni. A karok vizsgálatánál meg az állkapcsot összeszorítani, mintha harapnál épp.

Aztán bejött harmadszor is a doktornő a főorvossal. Ő gratulált az utolsó menethez. Elmondta, hogy ha ennek vége, akkor megfelelő gyógyszermennyiséggel hazautazhatunk. Nem emlékszik – mondta ő - hogy nálam az aplázia mikor jelentkezik. Erre javasoltam (még mindig nem vagyok medika), hogy nézzék meg a számítógépben, hisz már volt két ilyen kezelésem. Erre felvidult és megígérte, hogy utánanéz.

A doktornő megígérte, hogy ha minden jól megy, akkor szerdán mehetek haza. Még nem tudom, hogy ordítani, vagy sírni fogok otthon. És még nem tudom elképzelni, hogy nem vérvételekkel, infúziókkal telik a nap. A tabletták maradnak. Illetve nem a tabletták maradnak, mert másokat kapok, amik nem engedik, hogy kiújuljon a betegség.

Jaj, és a legaranyosabb. Megint a négyágyas szobában vagyok. Egyik szobatársam Vanessa (aki este hazamegy és felkészül a jan. 20-i őssejt beültetésre), a másik egy magyar nő, aki 42 éve itt él. Nagyon boldog, hogy magyarul beszélhet, mert bár a gyerekei (két fiú, egy lány) beszélnek magyarul, de olyan jó magyar hangot hallani. A férje helyi, sokat megért a magyarból, de nem beszéli.