Leu72

Veronikának, a magyar nőnek, borzalmasan fáj a gyomra. (Nem Coelho könyve a Veronika meg akar halni???) Elvitték vizsgálatra és semmit nem találtak. Ami persze tulajdonképp szerencse (hisz nem rák) és abban maradtak, hogy valószínűleg nyálkahártya-gyulladás. El is szállították a belgyógyászatra.

Reggeli közben vettem észre, hogy a másik szobatársamnak van egy tetoválása. Tekintettel arra, hogy idősebb nő, számomra meglepő volt. Kiderült, hogy 5 éve, 38 évesen infarktusban meghalt a fia. Emlékkép varratott magára egy stilizált keresztet (ha jól láttam), meg betűket, de ebből csak egy M-et láttam. Utóbb kiderült, hogy a nő 66 éves.

Miután Veronikát elszállították, sokat beszélgettünk kettesben. Ő azt mondta, hogy Veronika nagyon komoly nyugtatókat kapott, és szerinte nemcsak a gyomrával lehet a baj. Furcsa, hogy egyedül jött be az ügyeletre vasárnap, se a férje, se a gyerekei nem kísérték be. És egyfolytában azt hajtogatta, hogy haza akar menni. (Hát akkor én sem vagyok százas. Mert én meg legszívesebben ezt ordítoztam volna.) Veronikában kétségtelenül furcsa volt, hogy én érkeztem utoljára a szobába, hallhatta, ahogy a férjemmel beszélgetünk. Amikor odamentem németül bemutatkozni, akkor kérdezte: „magyar?” Ezen teljesen lehidaltam. Szerintem ha az ember bárhol külföldön magyar szót hall, rögtön odakapja a fejét.

A doktornő megismételte: ha lemegy az infúzió és másnap a vérképem rendben, akkor délután egykor, a főorvosi vizit után mehetek haza.

A tegnapi és a mai infúziók a gyomromat bántják leginkább. Hányni nem hánytam, de kaptam fájdalomcsillapítót. (Amellett, hogy kezdettől fogva minden reggel 1 tabletta – itthon is – és minden kemohoz plusz gyomorvédő.)

21.22: lemegy az utolsó csepp kemo. Minden nővér tudja, hogy ez volt az utolsó. (Van, hogy az infúziós szerkezet csipog és akkor az jön be, aki tud, nem feltétlen az, aki be van melléd osztva.) És a végére azt is mindenki megtanulta, hogy nem „Fraudobosz” vagyok.