Leu72

Indul az utolsó előtti menet. Fél 10-re jöttem be (rendszerint akkorra hívnak, mert akkorra a reggeli vérvételek már befejeződtek). Egy idős nénike a szobatársam, aki nem titkolta, hogy képtelen a nevemből akár egy hangot is elismételni (mondjuk ez nem lep meg). Azonnal megkaptam az érzéstelenítő tapaszt (ennek helyére szúrják a portba a kanülöket) és jöttek megbeszélni az étkezést. Mint kiderült, későn jöttem és ők már rendeltek helyettem. (Ez az onkológiai részleg volt, a „G”. Normál esetben a „H”-n vagyok, ott a 9.30 nem számít későnek.) Azért biztos, ami biztos, megkérdezték, hogy van-e valami, amit nem eszem meg. Mondtam, hogy a tenger gyümölcsei. (Ezt eddig étlapon sosem láttam. Halat igen.) Megnyugtatott a hölgy, hogy az nem lesz. Na most már tudom, hogy mi az, amit még nem eszem meg ezen felül. A Früchtecurry (gyümölcsös curry). Vágjunk össze banánt, almát, körtét, barackot. Pároljuk meg, hintsünk rá curryt és tálaljuk rizzsel. Na most ez szerintem egy okádék kombináció. Pedig nekem aztán még a finomfőzelék is jöhet.

A nénihez egyszer csak bejött két orvos – a pszichiátriáról. „Na, szép éjszakának nézünk elébe”-gondoltam. Végül kiderült, hogy miért is jöttek onnan a doktornők. A nénit megkérdezték, hogy hogy érzi magát. Panaszkodott, hogy minden nap egyre rosszabbul. Amikor bejött a kórházba, még simán leúszott napi 1 km-t, most meg menni is alig tud. (Én is köhögök, de a néni annyira szuszogott, majd rettenetesen köhögött, hogy én tényleg azt hittem, hogy egy élő állatot köp ki a roham végén.) Kifaggatták, hogy van-e férje (12 éve, 3 év Alzheimer után meghalt – és az a 3 év kegyetlen volt vele), gyereke (négy nevelt gyereke közül egyik sem tartja vele a kapcsolatot, pedig van, akit 3 hónapos kora óta neveltek a férjével), háziállata (nincs), barátnője (mind meghalt már). Az egyetlen vágya az, hogy elaludjon és ne ébredjen fel többé. Nem derült ki, milyen betegsége van egyébként.

A végén a doktornők megkérdezték: „hallott már az Exitről?” (Ez egy halálba segítő szervezet.) Nem hallott és nem is akar élni a lehetőséggel. (Ezt mondjuk a legkevésbé sem csodálom. Nem egy ilyen szervezet létezik Svájcban. Ha jól tudom, két orvos igazolása kell ahhoz, hogy a páciens menthetetlen. Ezután a delikvens eldöntheti, hogy végigjárja a folyamatot és megissza a méregpoharat. Illetve rendelkezhet úgy, hogy amennyiben már képtelen egyedül véghezvinni, akkor külső segítséggel tegye ezt meg. Az egykori német tanárnőm (él még, de már nem tanít – ezért egykori) édesapja az egyik ilyen szervezet vezetője. Tőle tudom, hogy a „bejelentkezők” kb. 30%-a megy el a folyamat végéig. A többinek elég a tudat: bármikor megtehetné. Ő mesélte azt is, hogy bár ezek az államtól független szervezetek, kapnak azonban állami támogatást. Amikor látta a döbbenetemet, azt mondta: „ha pl. valaki a vonat elé veti magát, az jóval több pénz az államnak. és úgyis mindenképp megteszi. akkor inkább szervezett keretek közt....” Bizarr.

A doktornő kora délután váratlanul bejött és azt mondta: hazamehet. A vérképem ugyanis annyira gyengus (egész pontosan a trombociták és a hemoglobin szintje), hogy nem mernek egy újabb kemot elkezdeni. Éreztem én, hogy lihegek (hemoglobin alacsony szintje okozza), de bíztam benne, hogy elkezdik az utolsó előtti kemot. Nem így lett. Az igazi döbbenet azonban csak ezután jött: mikor kiderült, hogy hasmenésem van (brutális harci fosás, amikor nem mersz már az ágy széléről felállni, mert úgy érzed, Ariadné fonalát húzod végig a wc-ig), adtak 2 műanyag edényt, hogy abba gyűjtsem otthon a mintát. Kérdeztem, hogy „mit csináljak vele?”. A válasz az volt, hogy küldjem be. Küldjem be? Hogy?

A válasz: POSTÁN. És adtak védőfóliát, vastag borítékot meg egy táblázatot, amit ki kell hozzá tölteni. Ja és egy spatulát is. A hasmenés hála a jó égnek abbamaradt és nem volt lehetőségem se kipróbálni, hogy milyen lennék kis vegyészként kivont spatulával a kezemben. (Mondjuk ennél kellemesebb kalandot is el tudnék képzelni.)

Szóval a család legnagyobb örömére és döbbenetére hazamehetek!!!