Leu72

Mi történt? Minden és semmi. Nem üres szólam az, hogy ilyen helyzetben, amibe a családunk került, mennyire felértékelődnek az együtt töltött percek. „Csak” dumálunk, játszunk, sétálunk. És mégis minden perc értékes.

Anyu fél év szolgálat után (időközben persze járt otthon), hazament. Annyira üres volt nélküle a lakás. Rengeteget bőgtünk együtt (Viktornak azt mondtuk: a lányok már csak ilyenek), sokat nosztalgiáztunk és a végén rengeteget nevettünk. Imádok vele vásárolni, mert zseniális és nagyon vicces meglátásai vannak. Sajnos ezek azonban gyakran odáig fajulnak, hogy visítva röhögök (most például a demokratikus kötött divaton, ami 36 kg fölött senkinek sem áll jól) és attól reszketek, hogy kizavarnak a boltból a minősíthetetlen viselkedésem miatt. Mert persze anyu a poénokat ártatlan angyalarccal nyomja.

Mielőtt elment, imádott unokáinak főzött egy nagy kondér húslevest („mama, de sok hússal”), nekem meg kelkáposztafőzeléket (ez már tényleg a perverzió csúcsa, de én jó napközis voltam). Anyukám még mindig döbbenten szemléli, ahogy unokái a csontokat szopogatják a levesből. A lánya még a főtt hústól is távol tartja magát...

13-ára a bankunktól kaptak a gyerekek koncertjegyet. Az egyetlen bibi csupán az volt, hogy amikor a jegyet rendeltem, azt hittem, hogy már tudok vezetni. A zsibbadó kezeim és főleg a lábaim miatt azonban nem. Sebaj, emberek milliói járnak tömegközlekedéssel. Sajnos azonban annyira rossz a falunk és a célállomás közt a közlekedés, hogy két órát kellett volna az előadás előtt várni. Ezért aztán apu felajánlotta, hogy elvisz. (Jó vicc, még szép hogy elvisz – gondolhatja bárki. De aznap munkanap volt.) Aranyos volt a gyerekkoncert és lehetőségünk volt Kati barátnőmmel a sötétben megbújva kipityeregni magunkat. Bármely barátnőmmel tudjuk azt, hogy akár személyesen, akár telefonban odáig fajul a beszélgetés, hogy legalábbis elszorul a torkunk.

Már a kórházban észrevettem, hogy megszakállasodtam. Egyik éjjel mentem wc-re (napi másfél liter vizet kapok, e mellé jön a kemo, a gyomorvédő és esetlegesen a fájdalomcsillapító), nem meglepő, hogy gyakrabban ébredek. Meg ráadásul olyan gyógyszereket is kapok, amitől éjjel 2-3 órát olvasok és reggel sem vagyok fáradt. Szóval visszatérve a szakállra. Teljesen döbbenten néztem a tükörben a képem. Ráadásul itthon Réka is szóvá tette a változást. Mondtam neki, hogy képzelje el, lesz szakállam, meg nagy hajam. Úgy fogok kinézni, mint Furby a gyerekjáték. Réka előbb ledöbbent („anya, te tudod mi az a Furby?”), aztán szóvá tette, hogy én mindenből viccet csinálok. Mondtam neki, hogy különben már számtalan alkalommal megbolondultam volna. (A szakállt azért nem úgy kell elképzelni, mint Kossuth Lajosnak. Csak pihék vannak. Reméljük így is marad. Vagy persze jobb lesz.)

Mivel a gyerekek nyara nem volt igazi nyaralás (hálás vagyok a barátnőimnek, akik mindannyian bedobták magukat, hogy legyen valami izgalmas a manóknak a nyárban), elhatároztuk apuval, hogy csinálunk meglepi napokat. Ezért aztán szombaton felkerekedtünk (előbb megvártuk, hogy megkapjam a sejtérlelő injekciómat) anélkül, hogy bármit mondtunk volna a gyerkőcöknek. Az izgalom tetőfokára hágott, folyamatosan kérdezték, hogy hova megyünk, mi viszont hallgattunk.

Először Viktor csizmáját cseréltük ki. Ez mondjuk nem akkora élmény és mondtuk is előre a gyerekeknek, mivel az új csizma néhány napos használat után cipzárilag megadta magát. Az eladó előbb arról akart minket meggyőzni, hogy a csizma így is használható (de nem), majd arról, hogy ha már cserélünk, ne cipzárosat vegyünk. Mondtuk, hogy a gyerek évek óta cipzárosat használ és nem volt gond. Ez esetben a konstrukció rossz.

Az első meglepi egy mexikói étterem volt. Már rég beígértük nekik, de valahogy az idő (főképp a kórházi tartózkodás miatt) nem volt rá alkalmas. Azt hitték a manók, hogy ezzel vége is a meglepiknek. Mi viszont még terveztünk valamit: egy családi bowlingozást. Réka nemrég egy szülinapi bulin járt itt és annyira lelkes volt, hogy azt kérte tőlünk: menjünk el egyszer mindannyian. Hallotta hát a lány, hogy pályát foglalok, de el nem tudta képzelni, hogy hova. Visítottak az örömtől, amikor megtudták. bámulatos volt a fickó arca, aki a cipőket adta, amikor mondtuk neki, hogy a legkisebb cipőméret a 27-es, amire szükségünk van. Ezután megkérte, hogy írjuk fel a neveinket (így lett a Rékából Deka a képernyőn) és jelöljük, hogy kik a gyerekek. Az első gurításig nem értettük miért. Aztán bizony az is kiderült: amikor a gyerekek voltak soron, a pálya két szélére (még a vályú előtt) egy kerítés jött fel. Így a gyerekek sosem tudtak 0-t gurítani. Szemben az anyjukkal...A lényeg persze a móka volt. Ahogy a bowlinggal végeztünk, kipróbáltunk egyéb játékokat is nagy kacagások közepette.

Ha hosszú időt töltök otthon, mindig berendelnek vérvételre. A vérképem valamennyit romlott a kórházi tartózkodás óta (de a legutóbbi ilyennél már az ambuláns vérvétel után vért kaptam). A meglepő tehát nem is ez volt. Két orvossal is találkoztam, akik – bár egyik sem az én orvosom – konkrétan tudták, hogy hanyadik kemonál tartok, hogy viselem és hogy mikor kell visszatérjek a kórházba. Ja és nem „dobosz”-nak hívnak. Fel nem foghatom, hogy ha legalább 100 leukémiás beteget kezelnek egyszerre (plusz, akik már gyógyultnak minősülnek, de kontrollra járnak még), hogy a fenében tudják megjegyezni az én adataimat. Apu szerint „sztárságom” alapja, hogy különleges betegségem van (gyerekleukémia), ezért aztán nem nehéz megjegyezni, hogy ki is vagyok.

Kisfiam kizárólag a rövid hajat szereti. Azonnal jelez, ha hosszúnak érzi, hogy menjünk fodrászhoz. Kétségtelen tény, hogy olyan helyen van a forgója, hogy ha egy kicsit is hosszabb a haja, máris fogja vele a cseh2-t (kis antennája az égnek áll). Ezért egy nap megbeszéltük, hogy suli után találkozunk és elkísérem a fodrászhoz. Meglepő módon, Réka hamarabb érkezett. Majd szokatlan irányból, bánatos arccal megérkezett Viktor is. Kiderült, hogy Amin (miután tavaly az Emir nevű fekete bárány megbukott, Amin vette át a helyét) lekapta a sapkáját és feldobta egy erkélyre. No amikor megláttam a fiam, elkapott a veszedelmes méreg. Megkérdeztem, hol laknak Aminék és a három gyerekkel nekiindultunk. Csengettünk és anélkül, hogy megkérdezték volna, hogy ki az, már be is engedtek. Hála a lift hiányának és a két emelet csigalépcsőnek jól felszívtam magam. Az anyja nyitott ajtót, akinek csak annyit mondtam: „Kérjük Viktor sapkáját.” Nem is értette miről van szó. Majd angyalarcú fiacskája elmesélte, hogy „játszottak”. Hát én meg elmeséltem, hogy télvíz idején a sapka nem játék és akkor szerezzék vissza. Amin állítólag becsöngetett, de senki nem nyitott ajtót. Az anyja meg csak a vállát vonogatta, hogy ő most akkor mit csináljon. Kérdeztem tőle, hogy szerinte ki a felelős: ő vagy én. Nem tudott mit válaszolni, csak hogy másnapra meglesz a sapka, Amin behozza. Mondtam neki, hogy köszönjük, de addig is miben járjon a gyerek. Erre adott egy koszvadt sapkát, amibe én a lábam sem törölném bele. Köszönettel visszautasítottam. És kértem, hogy a továbbiakban Amin tartsa magát távol a fiamtól. A nő, mikor már lenn voltunk az utcán, még leordított: „Csak játszottak.” Mondtam neki, hogy Viktor nem játszik Aminnal, mivel fél tőle. „Mi a fiam, egy szörny?”- kérdezte a tyúk. Szerintem ő maga is meg volt lepve az „igen” válaszomon. Sajna sapka nélkül tértünk haza. Este megérkezett apa, aki hallván a történetet Viktorral útnak eredt. Eljutott a gondnokig (akinek a felesége előbb a munkaidő végére hivatkozott, de ez aput egyáltalán nem hatotta meg), aki megígérte, hogy felveszi a kapcsolatot az ott lakóval. Időközben aztán kiderült, hogy külföldön van a lakó és amint visszajön, megkapjuk a sapit.