A gyomrom alakul. Már nem fáj, de csak óvatosan eszem és csak kétszersültet. Viszont nagyon éhes vagyok. Ez az óránkénti pisilési roham ijesztő. Rendszeresen vesznek vért is, hogy meglássák, hazaengedhetnek-e. Egyfolytában abban bízom, hogy igen, hisz ez csak két napos kemo. Aztán délután bejött a dokim és azt mondta, hogy sajna a vérképem nem indokolja a hazamenetelt. Úgy éreztem, hogy nem bírok ki még egy éjszakát ezzel az állandó rohangálással. (A sok víz lényege, hogy kimossa a kemo nyomait. Otthon ugye csak ivás van, infúzió nincs, ezért nincs is éjjel futkározás. Na jó, az első 2 éjszaka általában még durva, de aztán nem.) Azt hittem, hogy hazaengednek és a fiam szülinapi sütijét, amit bevisz a suliba én sütöm. Így apu tette meg. Apu szerint aki olvasni tud, az sütni, főzni is. Engem valahogy mégis lenyűgöz az, hogy egy férfi süt. Ha pontos akarok lenni, akkor ez már lenyűgözött rég, mert 15 évesek lehettünk, mikor a maga által sütött kalácsot hozott magával. Azt azért még a legrutinosabb versenyzők is elismerik: kelt tésztát készíteni nem egyszerű. Szóval pontosan (?) tudtam, kihez megyek hozzá.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.