Valahogy megérezték a macik, hogy ma korán kell kelni. Taminak 6.42-kor pisilnie kellett. Erre a másik kettő is felébredt és aztán már az ágyunkban dumáltunk meg táncoltunk. Egész pontosan, ha jó a zene, akkor valami „kézkoreográfiát” találunk ki és azt csináljuk. Reggel aztán utolsó simítások, gyerekek indítása (itt már anyu vaskosan beszáll), majd mi is elindulunk.
Most fatalista vagyok: ennek meg kell lenni. Nem sírok és teljesen pozitívan állok a kezelésekhez. De mondjuk sose voltam az a hisztis fajta.
A lehető legjobb helyem van (anno Tatjánával is ezen a szobán osztoztunk). Megkapom az érzéstelenítő tapaszt, de a nővér rutintalan, csak másodszorra szúr helyesen. Vért vesz (még a cukrom is jó, pedig ennél a kemonál fenn állt a veszély, hogy megemelkedik a szintje a véremben), hozza a szokásos kérdőívet. Az okmány arról szól, hogy egészségileg, lelkileg, családilag, szexuálisan (hát tényleg ez a legjobb) hogy érzem magam. Teljesen lehidalt a nővér, mikor azt írtam, hogy a rám rakódó terheket egy 10-es skálán 0-ra értékelem. (Mondtam neki, most mit sírjak. Hazaengedtek hétvégére. Még kemot sem kaptam, nem fáj a gyomrom, jók a leleteim. Csak hümmögött a tyúk. Szerintetek már most rinyálni kellett volna?)
Délelőtt bejött a doktornőm is. Elmondta, hogy holnap a lovak közé csapunk, két kemo, meg a 12. (elméletileg utolsó) lumbálás. Mert még igazából nem született döntés, hogy legyen-e besugárzás is. (Egyszer élünk, ilyen még sose volt – de ezt persze nem mondtam.)
Lelkesen tornáztam, meg bicikliztem, de csak az után, hogy a szobatársamat hazaszállították. Egy fiatal lány, kopaszon, mankóval, láthatóan még nálam is nehezebben járt. Nem lett volna fair, ha én meg itt villogok a fitnesz szalaggal. (Érdekes volt, előtte benn volt egy doktornő és ilyeneket kérdezett tőle: „Tudja milyen hónap van? Tudja ez melyik kórház?” Ezek a kérdések, bár ijesztően hatnak, de a lány helyesen válaszolt és nem is tűnt bolondnak. Azt feltételeztem, hogy esetleg eleshetett, és meg akarják vizsgálni, hogy semmi károsodás nem történt-e vele. Gondolom CT-n, MRI-n már túl voltak.)
Este még egyet bicajoztam. Az egyik főorvos kijött és meg is dicsért. Majd elmondta, hogy még mindig nem jött rá, mitől hámlott a bőröm. (Azért annak kedden volt egy húzása, hogy három hematológus főorvos hümmögött az ágyam körül, hogy fogalmuk sincs, miért dobja le a bőrt az arcom.)
De aztán minden jót kívánva, lelkemre kötve, hogy kenegessem az arcom, elment.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.