Családi lustizós reggel. Az isler-reggeli után a lovak közé csaptunk. Tudtuk, hogy milyen okból hova megyünk. Nemcsak csizma volt a cél, bár kétségtelen, hogy a legtöbb idő azzal ment el. Délután aztán kimentünk a reptérre, hogy várjuk a mamát. A zürichi reptéren egy elképesztő játszóteret csináltak a kilátótorony tetején. Sőt. A felnőttek ez alatt rengeteg informatív táblán tájékozódhatnak. Számomra döbbenet volt például, hogy egy épp csak landolt gépre egy bizonyos kamerával ráközelítve, megmondja, hogy a gépnek mi a járatszáma és honnan jött.
Apu előre figyelmeztetett, hogy ugye kivettem mindenféle támadó fegyvert a táskámból. Évekkel ezelőtt a reptéri látogatás előtt pénzt váltottam és a táskámban maradt néhány rolni. Mit ad ég, ki kellett az egész táskát borítani. Most szerencsére ilyen blama nem volt.
Mamának nem mondtuk, hogy most én is megyek a reptérre. Eddig ugyanis sosem voltam, mióta a kórházi kezeléseim miatt érkezett, mert nem voltam olyan állapotban. A nagy titoktartás vége az lett, hogy ott is sírdogáltunk egy kicsit. Én már persze előre „bemelegítettem”, mert ahogy a gyerekeim a padon egymás mellett ültek, végignéztem rajtuk és kitört rajtam az érzés (pityergéssel), mennyire imádom őket. Réka szóvá is tette: „anya, te már megint sírsz?”. Sokszor elmondtam neki (még a kórság előtt), hogy sajna, amint egy nő anya lesz, elkezd bizonyos szempontok szerint nem normálisan viselkedni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.