Leu72

Otthon ébredni egy csoda. Most már bírom erővel, hogy bemenjek ébreszteni a gyerekeket is, akikkel ugye még rajcsúrozunk egy kicsit az ágyban. Annak ellenére, hogy rendszeresen nem alszom át az éjszakát (a mérhetetlen mennyiségű gyógyszernek és kemonak tudom be), reggelente nem vagyok fáradt.

Hatalmas örömet okoz azon tevékenységek végzése, ami egyébként mindig is hozzá tartozott az életemhez – csak sokáig nem volt energiám hozzá. Igen, nem járok még tökéletesen, de már tudok porszívózni. Nem mindig megy a krumplipucolás (ki hinné, hogy az nagy szám) és a cipzár felhúzása is okoz néha gondot, de már látom a fejlődést. Sikerült egyedül kinyitnom egy PET palackot és az egész család örömüvöltést hallatott. Nem lehet nem sírva nevetni ezen.

Szabad pillanataimban sokszor gondolkodom azon, hogy vajon ez az egész miért történt velem. Az emberek egy része azt mondja, kár is ezen mélázni, mert nincs válasz. Az biztos, hogy gyakran eszembe jut: hányszor voltam elégedetlen önmagammal (jellemzően a külsőmmel). Több hajat, szebb bőrt, karcsúbb derekat szerettem volna. Meg persze biztos volt még 100 pont, amivel nem voltam kibékülve. Így, hogy hónapok óta többet vagyok a kórházban, mint otthon, kihullott a hajam (a lábam azért szőrös), elzsibbadt a lábam (és menni is alig tudtam sokáig), levedlettem a bőrömet kívül-belül, van lehetőségem azon mélázni, hogy vajon tényleg megérte-e 5 kg túlsúlyon vergődni. (Az, hogy a családom ugyanazt az embert látja bennem mindezek ellenére, ismét csak sírásra késztet.) És persze mindenek felett meg kellett tanuljak szívességet kérni. Ha valami fáj, ha émelyegsz, ha nem megy egyedül, mindig, mindig rá vagy utalva valakire. Ezt volt talán a legnehezebb megszokni. Egész életemben igyekeztem mindent egyedül megoldani, na most aztán nesze, tanuld meg milyen másokra utalva lenni.

Aztán persze a gyerekek mindig kiverik a szomorúságot a fejemből, mert olvasunk, játszunk és rengeteget nevetünk. És bennük nem merül fel, hogy anya kopasz, sőt, már annyira megszokták, hogy olykor benyúlnak a kendőm alá, hogy megsimogassák a fejem, vagy épp a lábamat masszírozzák. És annyiszor, de annyiszor ölelnek....

Délután anyuval shoppingolni mentünk. Na ne gondoljon senki nagy dologra, gyakorlatilag élelmiszerekre hajtottunk. Apu ugyan szinte mindent megvesz, de vannak olyan spéci elemek (kókusztej), amit bárhol nem kapunk. Már a nagylányom is tudja, hogy mamával vásárolni feledhetetlen élmény (bár jellemzően inkább butikokban), mert anyukámnak olyan szövege van, hogy gyakran félő, hogy annyira nevetni kezdek, hogy kiparancsolnak minket a boltból. Egymásba karolva, nevetve mentünk végig a bolton. A sok-sok küzdelem után ilyen apró boldogságok már járnak nekünk. (Fel sem foghatom, hogy bírja erővel, hogy bénult lábaimat masszírozza, meg egyáltalán hogy volt képes feldolgozni, hogy az egy szem lánya ilyen helyzetbe került.)

Estére sikerült időpontot találni a masszőrhöz. Szinte semmi reményt nem fűztem hozzá, hisz itt is minden előzetes egyeztetés után megy. De szerencsém volt. Bámulatosan dolgozik a fickó, a zsibbatag lábamba életet lehel. Aztán egész este bizsereg a talpam. Hozzá kell tenni, ez nem egy simogatós masszázs, bizony nem egyszer szólok, ha már fáj.