Leu72

Doktornénim ma bejött már korán reggel. Bár ma is illene 24 órának a két kemo közt eltelni, de megígérte, hogy csak 23 lesz, mert akkor fél hatkor pattanhatok. Nagyon jó érzés, hogy már fizikailag vagyok olyan állapotban, hogy a saját holmijaimat össze tudom rakni. Nyilvánvalóan bizarr, hogy volt idő, amikor apu előbb a cuccaimat rakta össze, én öltöztem eközben, majd a finom motorikával (gombolás, cipzár) segített. Aztán belerakott egy kerekesszékbe, rám rakta a táskákat és letolt. Most meg lesétáltunk (ahogy mondani szoktam: lecsámpáztunk – mert a járásom még mindig hagy kívánnivalót maga után). Valamennyi késéssel, de elengedtek.

Irány Kati és családja, akiknek mérhetetlenül hálás vagyok. Anyósomék ugyanis már hétfőn elmentek, anyu viszont csak szombaton érkezik. Katiék e négy kórházi napomon szeretettel várták a három manómat – és talán még az is jelent valamit, hogy barátságban váltunk el.

Azt hiszem itt a remek pillanat, hogy megköszönjem mindenkinek azt, ahogy lehetőségéből, erejéből, idejéből és humorából támogat. Vannak ennek a betegségnek folyományai. Mármint talán nem is a betegségnek magának, hanem a helyzetnek.

Senki nem volt, akit ne sokkolt volna anno a hír: betegséggel küzdök. Hihetetlen mennyiségű bátorítást és szeretetet kaptam telefonon, e-mailben és persze élőszóban is. Soha ennyien meg nem öleltek és soha ennyit nem sírtunk még barátnőkkel. Soha ennyi figyelmet, apróságot, vagy épp nagy dolgokat nem kaptam. Hálás vagyok azoknak, akik vidám hangú leveleikkel tartották és tartják bennem a lelket és nagy szeretettel gondolok azokra, akik családomnak és nekem kellemes meglepetéseket szereznek. (A postaládánk látott már szilvás gombócot, meggybefőttet, moussakát, sajtot, könyveket, gyerekjátékot, szülinapi meglepit. Küldtek nekem virágot – soha még ezelőtt nem kaptam.) A „köszönöm” azt hiszem kevés. De nem tudok jobbat. A fene egye meg, megint bőgök....