A doktornéni azt mondta, hogy a vérleleteim annyira jók, hogy ha akarnám, akkor már ma kezdenénk a következő kemosorozatot. Persze, lenne abban ráció, hogy minél hamarabb befejezzem az egészet, de a család már annyira vár haza. És én is nagyon szeretnék néhány napot otthon lenni.
Ezért aztán abban állapodtunk meg, hogy csütörtök reggel visszajövök, szokásos vérvétel, elindítják a vizet (átöblítenek) és aztán hajrá, indul az első kemo.
A gyerekek boldogan jöttek haza „anya itt van?” felkiáltással. Persze hogy állandóan bújtunk egymáshoz.
Elmeséltem nekik, hogy bár az eredeti terv az volt, hogy most sokat leszek itthon, de végül azt választottam, hogy inkább hamar legyünk túl az egészen.
Nincsenek arra szavak, hogy milyen érzés a kórházi tartózkodás után végre otthon lenni. Nem történik semmi különös, csak bújunk, nevetünk meg sírunk. És mégis annyira, de annyira jó.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.