Gyakorlatilag nincs élet a kórházban. Az idő pocsék, pedig ma bejön a család és azt gondoltam, hogy ismét kimehetünk a parkba. Tegnapelőtt kinn voltunk (fél éve vagyok kisebb megszakításokkal itt, de még nem voltam, mert erőm sem volt és emellett szedek egy olyan gyógyszert, amivel nem lehet napra menni) és egy príma sétát tettünk.
A viziten az ismert fiatal doki volt egyedül (hétvége), köszönt magyarul (merthogy Szegeden tanult). Megkérdezte, hogy vagyok. Mondtam, hogy jól. Piros az arcom, jegyezte meg, ez nekem fel se tünt. Talán azért, mert a fejkendőm szerencsére még pirosabb. Ez aztán délutánra elmúlt. (Egyébként a Cortison mellékhatása, mert doboshajni az, aki a világ összes mellékhatását fel tudja mutatni – lehetőleg mindet egyszerre.)
Délutánra ugyan kisütött a nap, de pokoli fájdalmat éreztem a csontjaimban. Nem mentünk sétálni, de nagyon jókat mulattunk a családdal. Meg is állapítottuk: várhatóan ez az utolsó eset, hogy engem látogatnak, hisz a hátralevő terápiák csupán 2-3 naposak lesznek.
Most már tudom (mivel már volt ilyen), hogy ez egy bizonyos injekció miatt van, ami az új, egészséges sejtek termelését segíti elő. Kaptam infúziót (nem sokat segített), majd még egyet. Éjjel kértem egy tablettát (amit otthonra is felírtak), attól jobb lett. A nővér megemlítette a morfint, mint lehetőséget, de mondtam, hogy szó nem lehet róla, mert emlékszem, hogy anno mennyire kiütöttek vele. Fájdalmaim éjjel is voltak, viszont hála a töménytelen fájdalomcsillapítónak, kiválóan aludtam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.