Leu72

Még este utánanéztünk prospektusokban, hogy van valamilyen mesevasút a gyerekeknek és hogy nagyon szép a város karácsonyi vására. Ezt akartuk reggeli után felfedezni. De az élet mást akart. Végigmulattuk a svédasztalos reggelit (ismét szóba került, mennyivel jobb a svédasztal, mint a svédszekrény – Réka lányom nagyjából úgy van beoltva torna ellen mint én anno, mikor 12 éves voltam), dudára ettük magunkat. A szobába visszaérve vettem észre a telefonomon, hogy anyu üzent: nagyim kórházban van. Persze hogy megijedtem, de azért nem nagyon. Néhány napja beszéltünk mamival, aki a hosszú betegség után számolta vissza a napokat, hogy végre újra láthatja az ő imádott családját. Mindig is fit volt, sosem volt túlsúlya, egészségesen élt, soha nem dohányzott. Mire felhívtam anyut, már megvolt a diagnózis: stroke.

Ezt ki figyeli fentről??? Megkínálta a családot a leukémiával (csak a testi gyötrelem volt az enyém, a lelki mindannyiunké) és mivel azt kipipáltuk, akkor valaki úgy dönt, hogy csavarjunk még egyet, mennyit bírnak ezek el???

Természetesen rohantunk haza. (A kisvasút előző éjjel égett le, de mint kiderült, amúgy is csak vasárnaponként lett volna nyitva.)

A betegségem alatt végig azt szuggeráltam magamban: ha megérkezem a kistarcsai házhoz, hát biztos bőgni fogok. Nagyon vágytam haza és tudtam, hogy otthon majd nagyon jó lesz. Hát tényleg bőgtem hazaérve. Összekapaszkodtunk anyuval és sírtunk. Ez az év a könnyek éve. Már tudtuk, hogy a stroke nagy kiterjedésű és sajnos még bármi lehet.

Apu pakolt csendesen (imádom benne azt is, hogy pontosan tudja, mikor mire van szükségem) és vitt minket a kórházba. Elsőre nem is tudtam magára a kórházra koncentrálni, csak a nagyimat néztem. Anyu megpróbált lebeszélni arról, hogy bemenjek hozzá, mondván az én állapotomban csak megijednék. Ezen közben tudtam, hogy amikor rosszul lett, az volt az első kérdése, hogy „Hajnalka hol van?” (érdekes, nagyapám az infarktusa idején kérdezte ugyanezt). Hát persze hogy bementem. Simogattam, beszéltem hozzá, de láthatólag nem volt magánál.

A gyerekeknek persze a maguk nyelvén megmondtam, hogy mi történt. Pontosabbat ugyan mi sem tudtunk, de azt igen, hogy ez a karácsony most nagyon más lesz. A gyerekek mindent értettek. Az is igaz, hogy nálunk itthon mindig mindent meg lehet beszélni és a maguk szintjén minden kérdésükre választ is kapnak.

Este aztán apu összeszedte a gyerekeket és elmentünk vacsorázni. Nem kell mondjam, valahogy senkinek nem volt ereje házitündérkedni. Nyilván rányomta az estére a bélyegét a stroke, ennek ellenére annyira örültünk egymásnak (mama és unokái), hogy egy nagyon kellemes beszélgetés kerekedett.