Leu72

Utolsó vérvétel, és ha az rendben, akkor irány haza. Én naívan azt hittem, hogy még a nyáron hazamehetek. Aztán bíztam az októberben, végül hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az idei év csak a kórházi kezelésről fog szólni. Szerencsére, ahogy az idő haladt előre, úgy egyre kevésbé szólt „csak” a kórházról.

A doktornő (dr. Kaiser) édes francia akcentussal beszél. Rögtön azzal kezdte, hogy nincs szükségem vérre (mármint arra, hogy vért kapjak). Erre ő a transfusion („tránszfüzion” - azt hiszem) kifejezést használta. A helyi orvosok csak „Blut bekommen”-t mondanak. Majd egyeztettük, hogy milyen gyógyszert kell továbbra is szedni és felvázolta, hogy a következő két évben miket kapok még. A kórház ezek szerint nem fogja csak úgy elengedni a kezem.

A gyógyszer-egyeztetés során felsorolta, hogy mi mindent vigyek el magammal Magyarországra. Többek közt elhangzott a szájából: „ogmentan”. Hm? Rögtön mondtam, hogy „ogmentan” az nincs nekem. Majd apuval összekacsintottunk és neki előbb, nekem valamivel később beugrott: Augmentin. Ugyanis amikor először elengedtek a kórházból júliusban, ki kellett váltani tartalékgyógyszereket is: hasfogó, fájdalomcsillapító, majd erősebb fájdalomcsillapító, antibiotikum. Hogyha bármi lenne....És persze kaptam egy 24 órában hívható segélyszámot is. A vonal végén mindig orvos van, aki a gépből kikeresve az esetemet, azonnal tud infóval szolgálni. (Anno, mikor először volt rettenetes csontfájdalmam, itt tudtam meg, hogy ezt a csontvelő-képző Zarzio injekció okozza. Egy Dafalgant bekapok és elmúlik. Hm...inkább csak enyhült. Ekkor váltottuk ki a Novalgint. Na az lórúgás.)

A vérképem annyira jó – mondta dr. Kaiser – hogy nincs szükség magyarországi vérvételre sem. Azért biztos, ami biztos és a magyar körzetinktől kértem egy beutalót, hogy ha valami lenne, ne az utolsó pillanatban kelljen futkározni. A doktornő jobbulást kívánt és nagyon kedvesen megkérdezte, hogy milyen típusú leukémiám van (remélem, már csak volt). Mondtam neki hogy ALL a rövidítése és ez egy gyerekbetegség. Mire ő: „az jól gyógyítható”. Én ennek őszintén, baromira örülök, de hogy miken mentem át....Utóbb végiggondolva az első intenzív terápián történtek az igazán rettenetes dolgok (köröm-, bőr-, nyálkahártya csere, orrvérzés, vér- és vérplazma kapása – jó ez nem fáj éppen, kanülök beépítése változó testtájakra). Amikor azt mondták, hogy donor híján meg kell ismételni az első terápiát, akkor bizony megijedtem. Megint minden kezdődik elölről....Nem hisztériáztam (szerintem mérhetetlen fegyelemmel és pozitív beállítottsággal viseltem az egész procedúrát és erre utólag nagyon büszke vagyok), de azért megkérdeztem, hogy mire számíthatok. Már idejekorán megkaptam az infót, hogy várhatóan ez a második intenzív kezelés sokkal kevésbé visel majd meg, mivel eleinte sok beteg sejtem volt, most meg alig. Az orvosok rendszeresen ugrattak: „Frau Dobos milyen fitt”, hisz hol a szalaggyakorlataimat csináltam (tudjátok ez a nyújtható aerobic szalag - a kórházban kaptam), hol bicajoztam.

A jóslatok beigazolódtak: némi émelygésen (hányáson), fáradtságon túl valóban jól vészeltem át az utolsó meneteket.

Délután szülői a fiunknál. Itt más a rendszer: ketten (vagy néha a gyerekkel kiegészülve) megyünk a tanárral fél órát eltölteni. Fiunkat mindhárman nagyon hasonlóan láttuk. Tanárnője szerint sugárzik, minden nap boldog az iskolában. Az angol és a matek kiemelkedően jól megy neki, a németnél olykor megbicsaklik. (Anyukámnak be akarta adni, hogy a német neki amúgy sem fontos, mert ő az életét New Yorkban tervezi. Réka meg pontosan tudja, hol fáj a legjobban és odasújt: „mit gondolsz fiacskám, akkor meg az angolban kell elmélyedni nagyon”). Ezen felül rendkívül segítőkész. (Ez kétségtelen, ha elkiáltom magam, hogy jöjjön valaki segíteni, mindig hamarabb kinn van, mint a nővére. Aki vagy el van varázsolva, vagy az olvasás által épp máshol van. Most épp a Szent Johanna gimiben.) Szóval összességében: rá is nagyon büszkék vagyunk. Nem rest gyakorolni (bár ez egy idő volt, amíg rávezettük), ő maga szól, ha tesztet írnak és segítsünk neki.

Este hatalmas pakolás. Mivel évek óta utazólista alpján készülünk, azt is ki kellett egészíteni: zárójelentés, gyógyszerek, krémek. Majd rimánkodás a felpörgött gyerekeknek: indulás aludni. Valahogy úgy alakult, hogy a legkisebb pörgött leginkább (pedig a papírforma szerint neki már rég aludni kellett volna). Amikor már a két nagy lefeküdt, annyit mondtam neki:

„Tamara, irány aludni, mert az összes testvéred ágyban van már!”

Mire ő:

„Nincs is annyi testvérem.”

Hát lehet így gyereket nevelni????