Leu72

A, Á

Anya: Amikor megtudtam a rossz hírt, két dolog ötlött fel bennem: mi lesz a gyerekekkel és hogy bírja ezt ki az anyukám. (A férjemről biztosan tudtam, hogy erős lélek.) A gyerekek (hála az őket körülvevő szeretetnek) úgy érzem, nem sérültek. Azt, hogy anyukám ezt hogy bírta lelkileg, fel nem foghatom. Nagyon remélem, hogy a sors nem mér rám hasonló feladatot. Mert az maga az őrület, amin eddig túl vagyunk.

ALL: A leukémiám alfajának rövidítése. Tipikus gyerekleukémia és az is tipikus, hogy térdfájással kezdődik. Tami szerint az volt a baj, hogy nagyon behajlítottam a lábam a mamánál (anyukámnál), bár én a konkrét hajlításra nem emlékszem. Mivel most sem járok rendesen, ezért Tami azt vette le, hogy ha majd nem fáj a térdem (most sem fáj, a mellékhatások miatt nem tudok járni), akkor majd egészséges leszek.

Apu: Eszeveszett lelkierővel bír. Nem értem, hogy hogy bírta a tudatot, hogy egészségesnek látszó feleségéből egy pillanat alatt rom lett. Az egész nyara az utazással telt (hozzám a kórházba), ahol öltöztetett és próbált lelkierőt önteni belém. Már amikor egyáltalán magamnál voltam. Százszor mondta, hogy szeret (nem értem, hogy egy sánta, kopasz nőt hogy lehet szeretni), mert szerinte én épp ugyanaz vagyok, aki voltam. Valójában már soha nem leszek ugyanaz, de épp annyira szeretem a családom (ha nem jobban), mint régen. Ő volt az, akit éjjelente keltettem, hogy menjünk pisilni (mert egyedül nem tudtam járni), hordott a kórházba, tologatott a kerekesszékben – és amilyen nagy arc, még rallye-zott is velem a folyosón. És amikor már végképp nekikeseredtem, akkor rákérdezett: „Keressünk ájulós kecskét?”

https://www.youtube.com/watch?v=DnlBqLrJlHI

Mert tudja, hogy a legnagyobb bajban is nevetek rajta.

Áplók: Csak a legjobbakat mondhatom mindegyikről. Hihetetlen empátiával dolgoznak. Mivel újra épült a bőröm, nálam a bőrápolás különösen fontos. Rendszeresen jelentkeztek az ápolók (mindig van egy ügyeletes, aki aznap érted felel), hogy krémezhetik-e a hátamat. Jönnek csöngetés nélkül is, kérdezik, hogy van-e valami kívánságom. Kétségtelen, hogy itt van pénz az egészségügyben.

B

Barátok: Mindig is boldog voltam a tudattól: sokan vannak és életem minden szakaszából vannak még mellettem szerencsére sokan. Leveleikkel, hívásaikkal, támogatásukkal tartották bennem folyamatosan a lelket.

Büszkeség: Igen, büszke vagyok magamra. Mert megcsináltam. Nem panaszkodtam és nem ugráltattam a körülöttem élőket (csak amennyire muszáj volt). A legnagyobb baj közepette is mindenkinek azt mondtam, hogy jól vagyok. Az orvosok meg üveges szemmel néztek, mert épp a morfintól nem is igen voltam magamnál.

És persze az embernek félre kell tenni minden büszkeségét, amikor annyira elesett, hogy magát ellátni is képtelen. Annak idején azt mondtam, hogy nem szeretnék másokra utalva élni. Szerencsére az égiek nem hallották meg....

C, Cs

Csoki: Észre sem vettem és úgy ment el két hónap, hogy nem is ettem csokit. Nem vagyok függő, na de kérem Svájcban ez durva....

D

Dinós kártya: Amikor először végre hazaengedtek, ez volt az első játék, amit játszani tudtam. Mert elég volt a fotelben ülni és egymás után venni a kártyákat. (Az autós kártya mintájára működik.) Baromira fájt a kezem, de nagyon vártam már, hogy végre ismét játszhassunk a kicsikkel. Mert a betegség előtt bizony sokat játszottunk. És úgy éreztem, hogy valami ismét kipipálva. (Mármint a régi életemből.)

E, É

Erotika: Ritkán kapcsolódik közvetlen a kórházhoz, bár én megtaláltam a módját. Reggelente egy fehér strandruhát öltöttem pizsu helyett, amiben zuhanyozni mentem. Nehézséget okoz ugyanis a vetkőzés állva, a strandruhát meg csak le kell rántani. Bugyit sosem vettem hozzá és egy alkalommal, amikor a törölközőmet a földre ejtettem és le kellett érte hajolni, elgondolkodtam ezen tett helyességén.

Édesség: Soha senki nem mondta, hogy egyek kevesebb édességet. Rendkívül édesszájú voltam (és vagyok is), de hihetetlenül megváltozott az ízlésem. Reggelire imádok avokádót enni. Vagy sonkát, sajtot, vagy tojást. Én, aki azelőtt süti+kávé nélkül el sem tudtam képzelni a nap kezdetét.

F

Fájdalom: Volt bőven. Kezdetben a torkom (akkor kezdett a nyálkahártya bomlani), de fájt az orrom is ugyanígy. Lehámlott a bőr a kezemről, lábamról, járni sem tudtam. Amikor lábra álltam a zsibbadás miatt kiderült, hogy minden egyes lépés fáj. És így van ez hónapok óta. Amikor nem bírom, jön a fájdalomcsillapító. És persze az amúgy kiváló Zarzio injekció (új sejtek képződését serkenti) mellékhatása a pokoli csontfájdalom. El sem tudja az ember képzelni, hogy milyen az, amikor mind a 206 csontja fáj.

Foci: Egy őszinte beszélgetés kapcsán derült ki, hogy a gyerekeim legnagyobb vágya, hogy anyukámnál a kistarcsai udvaron együtt focizzunk. Mert anyával focizni a legviccesebb. Mert anya mindent úgy kommunikál, hogy az vicces legyen. Hát csoda, hogy csak bőgni tudok a gyerekeim hozzászólásain? Bár azt hiszem ezen legalább ketten bőgtünk Rékával.

G, Gy

Gyerekek: Iszonyatos erőt adtak. A képeik, a rajzaik mindig velem voltak. Sokat skype-oltunk. De még nem voltam bátor rákérdezni, hogy mennyire volt ijesztő, amikor anya csak feküdt. Remélem az agyuk törölte már ezt az egész borzalmat. Bámulatosan sokat segítettek és segítenek itthon. Kezdetben még lakáson belül is csak felnőtt kísérettel közlekedtem. Később eljött az idő, hogy „vonatoztunk”, azaz elém álltak és én a két vállukra támaszkodva járkáltam a lakásban.

Aput kértem, hogy ha lehet, beszéljen Rékával. Ő már nagylány, meg fogja érteni, hogy anya most nagyon beteg, de meg fog gyógyulni. Apu ezt végül nem tette meg – főképp azért, mert ami időt nem a munkahelyén töltött, azt a zürichi kórházban. Végül én beszéltem a nagylánnyal (amikor már a nehezén túl voltunk). És ő rá is kérdezett: „És ez rák?” A választól elbőgte magát. Mondtam neki, hogy még gyenge vagyok, még hosszú út áll előttünk, de vissza fog jönni a régi anya.

Viktorban szerintem egy esetleges negatív kimenetel fel sem merült. Bár hiszem, hogy ő bírta legkevésbé, hogy anya kórházban van. Ha otthon voltam, mindig elmondtam nekik, hogy mikor kell visszamennem. Ennek ellenére előfordult, hogy csupán az előszobába mentem (a régi újságokat összekötni) és pár perccel később rohant utánam. „Anya, azt hittem, visszamentél a kórházba.” És az ő szájából hangzott el az is: „Nem arról volt szó, hogy ilyen sokáig tart a kezelés.”

Tami meg a térdem számlájára írta ugye az egészet.

Gyümölcs: Sosem voltam nagy gyümölcsevő. Zöldségekből bármi jöhet, de a gyümölcsök esetében meg kellett erőltetnem magam. Szerencsére (?) azonban a kórházban nem volt ez így. Előbb nyálkahártyám nemigen volt – elképzelhetetlen fájdalom, ahogy a gyümölcsök sava mar, nem is igen ettem - , aztán jött az aplázia, amikor csak hámozott gyümölcsöket lehet enni az esetleges fertőzés elkerülése végett. Utána meg itt a tél, amikor meg ugye nincs nagy varia gyümölcs-ügyben.

H

Hasmenés: Az új nyálkahártya épülésének hivatalos velejárója. 15-ig számoltam az egyik nap, tekintsük azt a rekordnak. Mikor szóltam, hogy már nem bírom ezt az egész procedúrát, azt mondták, hogy nem adhatnak hasfogót, mert tönkre teszik a friss nyálkahártyát. Hozzá kell tenni, hogy menni nem tudtam, szóval emiatt kellett csöngetni feszt az ápolóknak, akik soha semmiféle szemrehányást nem tettek.

Hormonok: A kórházba vonuláskor megmondták: leállítják a menstruációmat egy Primolut nevű gyógyszerrel. Ehhez képest nekem néhanap megjött. Ezen mindenki ledöbbent. Kétségtelen tény: legtöbbször egy napig tartott az egész. Az egy napos sebészet mintájára a szervezetem kitalálta az egy napos menzeszt. Minden nőnek csak ajánlani tudom.

Viszonylag már a vége felé vettem észre egy éjjel: mintha szakállam lenne. No ezek is a hormonok. Meg apu szerint elég belemenős vagyok. Kétségtelen tény, hogy a polgárpukkasztó kérdéseket (amitől nagy társaságban megfagy a levegő), nem apu tette fel. Hanem, khm....ÉN.

I, Í

Iroda: A nővérek úgy hívták az asztalomat, hogy iroda. Laptop, tablet, mobil, rejtvények, könyvek, tollak. El sem tudtam volna képzelni az életet ezek nélkül. Pedig legutóbb még (a gyerekek születésénél) bizony a könyv, rejtvény és a mobil volt csak a felszerelés része.

Ja, és ha nincs láp, nincs ugye blog sem. Pedig voltak pillanatok, amikor minden leütés fájt egy kemo mellékhatásaként. (Nem a laptopnak fájt, hanem a kezemnek. Meg lehet, hogy az olvasóknak is.)

Írás: Ez kellett. A betegség felfedezése idején megfogadtam, hogy írni fogok és nem titkolok semmit. Vannak azok az emberek, akik mintegy bélyegnek tartják a betegségüket és mélyen hallgatnak róla. Én viszont nevetségesnek, vagy inkább siralmasnak tartanám azt, hogy egyesek tudják, hogy mi van velem, másoknak meg félinformációik vannak, vagy épp azok sincsenek. A legfontosabb az volt, hogy mindent leírok és mindent őszintén. Gáz, ha az embernek aranyere van, vagy leborotválják a haját (bár ez nigériai barátnőm szerint egészséges hajat eredményez), de ez a betegséggel jár. Kár lenne azt hazudni, hogy az egész betegség maga volt a boldogság, bizony tisztában kell azzal lenni, hogy megalázó helyzetek tömegével találkoztam. És ezeket nem restelltem le is írni.

J

Jelek: Anyukám két éve mondja: „csináltass egy vérképet!” Gyanússá vált neki valami. Valami az összképben nem stimmelt. „Jaj anyu, csak képzelődsz. Akik csak bejönnek a patikába, mind betegek és már itthon is rémeket látsz.” És hagytam annyiban az egészet. Eleinte nem is éreztem magam fáradékonynak, sőt amikor aztán megállapították a kórt, maga a doktornő mondta, hogy nem látja rajtam a lázat, noha a hőmérsékletem 39,1 ºC.

Szóval a jelek:

1. Nagyon fáradékony lettem. Este már alig vártam, hogy lefeküdjenek a gyerekek és én is alhassak. Ez aztán addig fokozódott (közvetlen a kórházba kerülés előttig), hogy már azt alig vártam, hogy délelőtt kiürüljön a lakás és alhassak. Aztán már az sem zavart, ha otthon vannak a kicsik, beindítottam valami mesét és aludtam.

2. Nagyjából egy héttel a kórházi menet előtt minden este vacsoraidőben rámjött a hidegrázás. Ma már tudom, hogy ez is tipikus (nyilván magas lázam is volt, de pont nem működött a lázmérő). A roham egy óra alatt csökkent. Szunyókáltam és aztán minden rendben volt.

3. Húsvétkor vettem észre, hogy fájt a térdem. Előtte már fájt a csípőm is. Mivel évekkel ezelőtt már átestem ilyenen, sejtettem, hogy ismét egy bölcsességfog a baj okozója. Kettőt belőlük már kiszedtek, egy fekszik az állkapocsban (erre a szájsebész is azt mondta, hogy ez végképp nem okozhat semmit), egy kiáll félig az ínyből. Na ez lehet a gond. A fog kihúzása ellenére azonban a fájdalmak az elvisetlenhetetlenségig fokozódtak.

4. Minden éjjel csatakosra izzadtam magam, a pizsum, és az ágyam. Én, aki szaunában is utolsónak izzadok.

5. A téma komolyságát tekintve, ez kicsit vicces. Életem első márkás szemceruzáját aputól névnapomra kaptam. Mikor először használtam, mandulavágású lett a szemem. Jé? Allergiás lennék? Eddig nem tudtam ilyesmiről (szerencsére se étel, se növény se semmilyen anyag nem izgatja fel immunrendszeremet) és pont ettől? Fájó szívvel tettem félre. Kamilláztam a szemem és helyrejött. Vagy háromszor volt hasonló eset (egy próba nem próba ugye).

K

Külsőségek: A minap nézegettünk régi képeket. Döbbenetes, hogy volt hajam. Én meg még elégedetlen voltam vele. Jó nagy pofont kaptam, köszönöm, tanultam belőle. Az, hogy az ember egy nőből kopasz, sánta lénnyé válik, aki még mindig sok dologban segítségre szorul, az egy irgalmatlan lecke. És nem vigasztalt a nővérke mondata sem, aki a fejemet borotválta: „Szép fejformája van....”

Az egyik szomszéd ajánlotta azt, hogy masszírozzam mandulaolajjal a fejem hajmosás előtt, mert akkor igazi dús sörényem lesz. A férje is rákos volt, nem volt haja, utána meg gyönyörű lett. Aztán meg meghalt. No ez itt a reklám helye!

M

Masszázs: Pillanatnyilag ebben bízom leginkább. Rendszeresen járok masszőrhöz, hogy stimulálja az idegpályákat és érzem is a határozott javulást. Messze nem vagyok még régi önmagam (állítólag egy év a teljes felépülés), de semmi nem állíthat meg a gyógyulás útján. Ugyan a doktornő azt mondta, hogy nem biztos, hogy 100%-os lesz a gyógyulás (mármint az érzékelés tekintetében), én azonban tutira veszem, hogy tünetmentes leszek.

Meglepi napok: Ezekkel igyekszünk kárpótolni a gyerekeket az elmaradt nyaralásért. Reggel felkelünk, elmondjuk mit vegyenek fel és teljes titoktartás mellett elindulunk. Elmentünk mexikói étterembe, bowlingozni, gokartozni és jártunk egy igazi kalóz étteremben is. Minden reggel úgy kelnek a manók: „ma is lesz meglepi nap?” Iszonyatosan jó látni a csillogó szemeket.

Morfin: Eljött a pillanat, amikor a normál fájdalomcsillapító már nem segített. Amikor meghallottam a „morfin” szót, tényleg azt hittem, hogy meg fogok halni. Merthogy ez már az utolsó lépés kell legyen. És a legszomorúbb az, hogy emellett is voltak fájdalmaim. Nem voltam magamnál és bocsánatot kértem a nővérektől, hogy ennyire barátságtalan vagyok. Ők meg persze mosolyogtak, hogy pihenjek csak nyugodtan. A vizitnél sem tudtam kinyitni a szemem. Zavart, hogy benn van a családom, mert aludni akartam. Lemosdattak, mert képtelen voltam még ülni is. És a legszomorúbb az, hogy amikor anyu bejött, folyamatosan simogatott és beszélt hozzám. Én meg azt gondoltam, hogy kihasznál minden percet velem, hisz egész biztos meg fogok halni.

O

Olvasás: Rengeteget olvastam. Nagyszerű könyveket, amiből kettő volt csak kivétel. Az egyik meglehetősen izgalmasan kezdődött, majd amikor kiderült, hogy isten egy elhízott, színes bőrű nő, akkor még adtam 20 oldal lehetőséget a bizonyításra. Könnyűnek találtatott. A másikon átrágtam ugyan magam, de nem bírom a szólamgyűjteményeket 150 oldalon át. Szülinapomra a családom még egy tablettel is meglepett, nem volt hát határ e-könyvekben és pdf-ekben. Kicsi korom óta imádok olvasni, amire persze a gyerekek mellett kevesebb idő jutott. Ezért lepett hát meg az egyik ápolónő kérdése, amikor a szennyes ágyneművel együtt kidobták az egyik (amúgy 900 oldalas) könyvem: „Van otthon másik könyve?” Hm...ez elgondolkodtatott. A társadalom egy részének ezek szerint 1 könyve van?

P

Paróka: Nagyon korán felhívták a figyelmemet, hogy van lehetőség parókát készíttetni, melyet a biztosító fizet is. Szent meggyőződésem volt, hogy a parókakészítő mester maga is parókát viselt, melyet ahányszor találkoztunk, mindig másképp hordott. Vagy persze lehet, hogy csak a nagy zürichi tájfun kapta el és varázsolt új embert belőle. A kórházban eleinte semmit nem viseltem a fejemen. Se hajat, se parókát, se kendőt. Elkészült ugyan a paróka, de azt csak akkor vettem fel, amikor a család bejött. Aztán új osztályra kerülve rákaptam a kendőre (amit eredetileg a gyerekeknek vettünk, mikor azok még kicsik voltak, hogy védje a fejüket a naptól). Itthon engedélyt kértem a gyerekektől, hogy inkább kendőt hordjak, ne parókát. Volt viszont, hogy elfelejtettem bármit is a fejemre húzni. Réka azt mondta: „ne haragudj anya, legalább a kendődet felvennéd?”. A három manó közül amúgy ő viseli a legkevésbé jól a kopaszságom, a két kicsi bátran simogatja a fejem. És baromi jól esik.

Pelenka: Nincs mit szégyellni, volt. Sajnos az új nyálkahártya épülése bizony azzal jár, hogy az ember észre sem veszi, hogy becsinált. Azt mondták, fel a fejjel, ez ezzel jár. De az ember 41 évesen nem számít rá, hogy e tekintetben zavarai lesznek.

R

Rejtvények: E szenvedély legalább 30 éves. A barátok többsége tudja, hogy ha meglátogat, akkor rejtvényt kell hoznia. Az igazán jó barátok azt is tudják, hogy minél több fehér kocka legyen benne. Én azokat szeretem, amibe más bele se kezd. Nos, szerencsére sosem voltam rejtvény nélkül a kórházban töltött idő alatt. Más kérdés, hogy eleinte (a bőr leválása, majd a kezem zsibbadása miatt) tollat sem igen tudtam fogni. Szépen látszik a régi rejtvényeken, hogy mennyire nem tudtam kontrollálni a mozdulataimat és az írásom leginkább macskakaparás volt. Nekem, aki (szerintem legalábbis) szépen írok.

T

Tojás: Ennyi tojást életemben nem ettem. A kórházi reggeleken (az első két hónap kivételével) minden nap megettem egy főtt tojást. Szerettem én régen is, csak valahogy eszembe se jutott enni, legalábbis napi rendszerességgel semmiképp.

S, Sz

Sírás: Minden nap sírtam. A sírás nekem már olyan, mint a fogmosás. Ha a gyerekeim bemutatnak egy karategyakorlatot, ha együtt nézünk egy filmet, ha veszek karácsonyra valakinek valamit, én már mindig sírok. A zürichi tó magassága szerintem jelentősen emelkedett. Hogy ez egy mellékhatás, és majd a sírógén működése idővel alábbhagy....hát ez a jövő zenéje.

Szeretet: Nagyon komoly félelmem volt, hogy a gyerekekkel való kapcsolatomba zavar kerül. Imádtam őket, de sokszor annyira fáradt voltam, hogy nem volt türelmem hozzájuk. Bőgtem a pszichológusnak (automatikusan jött, nem én kértem), hogy félek attól, hogy szétesik a család. Erre ő azt mondta: „a tapasztalat azt mutatja, hogy a családok, akik egy ilyen betegséget végigéltek, sokkal inkább összetartóak lesznek”.

Meg kell azt is említsem, hogy a szeretetnek mennyi megnyilvánulását kaptam barátoktól, ismerősöktől. „Jé, ő is gondolt rám?” - jutott gyakran eszembe. Egyik anyai barátnőm mondta (azon kevesek egyike, aki az igazságot nem fél a szemembe mondani): „Hajnikám, hát eddig nem vetted észre mennyien szeretnek?” Nem. De most már látom. És köszönöm.

Szobatársak: Azt hiszem, alapvetően mindenkivel jól kijövök. Tatjánával, a szerb nővel voltunk a legtöbbet együtt. A bolond nénitől féltem a legjobban, aki az ápolótól megkérdezte: „Ki ez a férfi?”, miközben csak én voltam a szobában. A dán hölgy az allergiás roham idején, azzal, hogy az ajtóból ordított segítségért, megmentette az életemet. (Előző nap én az övét hasonló módon.) Vanessával hatalmasakat brunch-öltünk, nap nem múlt el avokádó nélkül és az ő hatására próbáltam ki a főzőbanánt. Volt színes bőrű szobatársam is, aki mindaddig szót se szólt, míg az anyja meg nem jött, akkor viszont beindult a parti. Az anyja cipő nélkül járkált a szobában fel-alá, és valamit a saját nyelvükön ordítoztak egymással. Volt egy idős néni, aki csak meg akart halni. Volt magyar szobatársam is, meg tetovált idősebb hölgy is. Volt Lilu, akivel annak ellenére nagyon jól kijöttünk, hogy 30 év volt köztünk.

V, W

Vérvétel: Ha benn feküdtem az osztályon (H West Hämatologie), reggel 7.30-kor jött a nővér és a porton keresztül vért vett. Mármint a portba beszúrva egy tű, a tűben kanülök és tkp. a kanülökön át vesz. Nincs szúrás és pillanat alatt megvan. Az első fiola mindig kuka (mert a kapott kemo, vagy víz torzítja az eredményt), utána pedig néha több, néha kevesebb fiolányi, attól függ, mit írtak elő a dokik. A fiolák kupakja különböző színű, de csak arra emlékszem, hogy a lila kupakos tartalmát az alvadás szempontjából vizsgálják. Ja igen. És a piros kupakos megy a szemétbe, mert abból vesznek először.

Ha nem vagyok az osztályon (tehát be kell menni a klinikára), akkor a hematológia „Ambulatóriumába” kell befáradjak. Leveszik a vért (nem a porton át, hanem egy lepkeformájú tűvel vénából). Sosem kell éhgyomorra menni („Frau Dobos, nem a cukrát nézzük.”) Maximum egy óra várakozás után jön egy doki (nem tudom mindig előre, hogy ki, de már úgyis ismerek szinte mindenkit), aki attól függően, hogy mennyire buzgó, vagy csak a leleteimet nézi át, vagy vérnyomás, súly, ilyesmi.

Vincristine: Ez volt az a dög (kemo), amitől elzsibbadtak a végtagjaim. Így, hogy már vége a kezeléseknek, mellékhatásoknak és kellemetlenségeknek, azt hiszem az volt a legdurvább, hogy sokáig nem tudtam rendesen járni.

Virágok: Számomra a lakás legegyszerűbb és legszebb díszei. Nem vagyok profi, ezért sajnos itt-ott kipusztulnak nálunk is. A betegségem alatt ez halmozottan történt meg. Azok a növények, melyek olyan szépek lettek nálam, hogy a vendégekben még az is felmerült, hogy egyáltalán élő virágok-e, egymás után sorvadtak el. Köztük az egyik kedvencem (melyet anyu megmentett). Ez volt az első növényünk, amikor összeházasodtunk. Szerette a lakótelepet, rendszeresen virágzott. Amikor kiköltöztünk és anyu befogadta, nem hozott virágot. Ahogy kihoztuk magunkhoz, ismét. Gyönyörű, dús levélzete jelezte, hogy jól van. Ahogy kórházba kerültem, a virág szép lassan halódott. És magam sem hiszem (ez már okkultizmus), de ahogy kimondták, hogy túl vagyok a nehezén, a virág ismét életre kelt. Most egymás után hozza a hajtásokat. Együtt gyógyultunk meg.

Víz: Vizet egyszerűen mindig kapunk. Előbb azért, hogy átöblítsék a szervezetet, majd hogy kimossák a kemot belőle, mert a kemo ugye méreg. Megöli a beteg sejteket, meg az egészségeseket is. És ha nincs több feladata, akkor le vele! Sajnos hamar kiderült, hogy szemben a legtöbb emberrel, az én szervezetem képtelen a vizet a kórház által elképzelt mennyiségben átszűrni és kiüríteni. Amikor már a tüdőmben is víz volt, akkor napi másfél literre csökkentették a fejadagomat (ez az abszolút minimum). Van, akinek a veséi 6-7 liter vizet minden gond nélkül feldolgoznak. Nálam ugye a legrosszabb időszakban nemcsak az volt a baj, hogy sok vizet kaptam, hanem hogy épp egyáltalán nem tudtam mozogni, ezért esély sem volt rá, hogy természetes módon hajtsam ki a vizet. Egy igazi Michelin baba voltam. Bár a veséim ezek szerint nem rekorderek, de borzasztóan örülök annak, hogy minden szervem egészségesen vette fel a harcot a kór ellen.

Widmer: Dr. Corinne Widmer. Az orvosom. Zseniális emberileg és szakmailag egyaránt. És a „köszönöm” azért, amit tőle kaptam (+40 év) nagyon kevés.