Leu72

Természetesen minden nap mentünk mamához. Az első nap nagyapámmal, akit behívott a főorvosnő. Nem mentem vele és utólag belátom: hiba volt. Nagyapám ugyanis azt vette ki a doktornő szavaiból, hogy itt a vége. Két napra rá azt mondta ugyanez a doki anyunak, hogy nagy kiterjedésű volt az érintett agyi terület és még bármi is lehet. De ha túléli, még akkor is hosszú az út és várhatóan nem lesz teljes a gyógyulás. Karácsony előtt legalább kaptunk egy kis ajándékot: a reményt.

Anyu már az első nap felhívta a figyelmemet: az infúziós állványról (minden betegnél) PET palack lóg. Onnan táplálják (gyomorszondán keresztül) őket. Hittem is, meg nem is. No másnap lefényképeztem a telefonommal a palackot. A nővér persze felszívta magát (nem mondom, hogy nem volt jogos), hogy itt nem fényképezgetünk és azonnal töröljem ki. Annyira zavarba jöttem, hogy össze-vissza kezdtem nyomkodni a telefonomat, amiből azt vette le, hogy kitöröltem a képet. (Pedig nem.) Elnézést kértem és elmondtam, hogy ne haragudjon, de ilyet én még nem láttam. (Nem hivatkoztam a betegségemre és nem vettem le a parókámat sem, pedig felmerült bennem, hogy sokkolom picit a nővért.) De az tutibiztos, hogy én a kórházi tartózkodásom alatt soha nem láttam olyat, hogy bárkinek PET palack lóg az állványán. Ráadásul nálunk a kanül egy gépen megy át, amiben az adagolást beállítják. Nemcsak úgy szemre. Hát így nem csoda, hogy túléltem a kórt. Itt viszont nem egyszer mi szóltunk, hogy egyáltalán nem csepeg a folyadék. Az meg ugye egyértelmű, hogy vinnünk kellett be vizet, de jó pár alkalommal nem az a palack volt felakasztva maminak, amit bevittünk.) Mindenesetre a hölgy azt mondta: „kérdezzen, ha valamire kíváncsi”, és elmagyarázta, hogy mi is ilyen vizet iszunk, nem kell, hogy steril legyen a gyomorba levezetett víz.

Szintén karácsony előtt történt, hogy elsétáltunk a fodrászhoz. A lányoknak semmi bajuk, ha olykor fazonját veszti a hajuk, de Viktor (jogosan) morog, ha már túl hosszúra nőtt a lobonc. Mindenképp karácsony előtt akart menni, de azt mondtam, hogy úgysincs esély, mert mindenki meg akar szépülni az ünnep előtt. A szerencse aztán a kezünkre játszott. Apu ugyan elvitte az autót (és egy kicsit mindenki meg is volt ijedve, hogy 1 km távolságot a még messze nem tökéletesen működő lábammal hogy abszolválok) és be is sötétedett, de szerencsére lágy idő volt és nagyon jókat beszélgettünk séta közben a gyerekekkel. Meglepve láttam, hogy gyerekkorom trafikja (tényleg minden olyan mint rég) nyitva van. Mindig bizonytalan vagyok karácsony előtt, hogy elég lesz-e a csillagszóró, meg a szaloncukor akasztó. Betértünk hát a gyerekekkel Windberger nénihez. Én bolond, megfeledkeztem arról, hogy az ismert és szeretett trafik időközben nemzeti dohánybolt lett. Ahogy becsődültünk gyerekestől, a kedves eladó néni (nem Windberger néni, mert ő épp gyengélkedett) nagyon finoman megkért, hogy a gyerekek menjenek ki. A szabály, az szabály, még ha annak idején én ugye simán bemehettem ennyi idősen nyalókáért. Meg csempematricáért. Mert volt életemnek egy olyan pillanata, amikor azt hittem, édesanyám akkor lesz felhőtlenül boldog, ha csempematricával lepem meg születésnapjára. Hát....ööööö....meglepődött, az biztos. Aztán meg visszacserélte és vett valamit, ami nem olyan végtelenül haszontalan, mint a fentebb említett tárgy.

A meglepetéseknek azonban nem volt vége.

Elszokhattam én a magyar valóságtól. A maglódi Auchanban szerettünk volna kiflit venni. A kasszánál derült ki, hogy a kiflis zacskóra nem tettünk vonalkódot. Aki olvasni tud, annak kinyílik a világ. Nyilván ki volt ez írva a kifliknél, mi meg nem vettük észre. Mindenesetre a hölgy nagyon kedvesen azt mondta: „vagy visszamegyünk lemérni a kiflit, vagy itt marad a boltban”. Hát ottmaradt. Hazafelé azon méláztunk, hogy a csömöri Auchanban nincs kiflikód. Meg hogy itt Svájcban még nem találkoztunk kiflikóddal. Meg hogy ha valamit itt nem mérsz le, akkor a pénztár mellett is van egy mérleg (egy van az összes pénztárnak) és lemérik. Meg hogy az ilyen hülyéknek, mint mi, miért nem lehet a péksütikre egy vonalkód matricát tartani a pénztárnál. No persze mindegy volt, a kifli szomorúan Maglódon maradt. És apu „bosszúból” másnap a Lidlben vette meg a friss kiflit.

Nem hagyhatom ki, hogy fiacskámtól is kaptam egy kedves meglepetést. Épp az apai nagyszülőknél jártunk, amikor Peti (az unokatesó) és Viktor épp egyik világmegváltó beszélgetésüket folytatták. Fiacskám azt merészelte mondani: „egyébként anyukám hasonlít Britney Spearsre...” Én véletlenül voltam az egésznek fültanúja, mert épp az ajtó előtt álltam (nem hallagatózni mentem fel, hanem a fiamat hazaparancsolni). A fiúk nem vettek észre és gondoltam, az ajtó mögött lapítva meghallgatom a sztori végét. Hát megérte....Szóval azért hasonlítok én az énekesnőre, merthogy valaha Britney is volt kopasz...

Hát ezek azok a történetek, amiért nem tudok örökké hálás lenni az égnek (no meg apunak), hogy gyerekeim vannak....