Leu72

Egy éve kezdődött a felfoghatalan őrület. Bár az emlékek persze halványulnak (már nem álmodom azt, hogy a közeljövőben be kell feküdjek a kórházba), de még mindig megborzongok, ha egy-egy jelenet eszembe jut. És még mindig itt vannak a lábaim, amik zsibbadnak (ezért az egyensúlyom sem az igazi), de ÉLEK.
A folyamatos kórházi kezeléseknek (remélem) vége. Volt, hogy majdnem bennfogtak (még márciusban), mert a vérképem annyira gyatra volt. Aztán a részletes vérkép alapján végül hazaengedtek – egy véka antibiotikummal felszerelve.
Vérvételre nagyjából hetente járok. A vérképem alapján már kétszer leállították a kemo gyógyszerek szedését. Ilyenkor fáradékonyabb vagyok, ebből tkp. nekem is egyértelmű, hogy gyenge a lelet, de szerencsére semmi mást nem érzek. Amikor viszont megkapom a havi egy intravénás kemot, akkor felszántom az autópályát. Nagyon aktív vagyok és még éjszakánként sem alszom rendesen (ellenben órákat olvasok).
Elkezdtem itthon tornázni, de mivel a lábaim még nem tökéletesek – hát elég vitatható a mozgás, amit én tornának nevezek. Ki is hívta ezt higanymozgásnak???
A gyerekek már ugrattak azzal: „anya, fogócskázzunk!” El lehet képzelni (illetve valószínűleg elég nehéz), hogy mit művelek én fogócska gyanánt. Annak idején, mikor a kollégákkal együtt buliztunk, a „medvés” mozgást hívtuk bruminak. Na kb. ilyen brumi-stílusú az, amit én fogócska gyanánt előadok. Apu esélykiegyenlítős fogócskájának lényege: anyu brumiban nyomja, a gyerekek pedig csak úgy futhatnak, hogy két kézzel fogják a másik két kezét. A szemtanúk valószínűleg nem értik, hogy ez mi is lehet. Mindenesetre az biztos, hogy még nem olimpiai sport – meglepő is lenne egy új sportág TŐLEM.
Bámulatos, hogy az orvosok még mindig tudják a nevemet – pedig már csak ambuláns páciens vagyok. Mindig minden kérdésemre pontos választ kapok és mindig minden orvos lelkesen üdvözöl és hogylétem felől érdeklődik.
Megvan a 2 és 1/2-edik negatív eredmény. Az első még januárban. A feledik áprilisban. Ugyanis a doki rosszul definiálta a labornak a feladatot és az 5 szűrőből csak 4-en küldték át a csontvelőt. Azokon persze negatív lett. A kórház ennek megfelelően felajánlotta, hogy kérésemre elvégeznek még egyet. De valójában nem indokolja semmi, hogy újra visszaestem volna. A vérképem jó és jól is érzem magam. Nekem viszont az NEGATÍV, ami beigazolódik. A feltételezés kevés.
Azóta elkészült az új csontvelő analízis, ami persze negatív. (A doktornőnek volt egy olyan megjegyzése, hogy ha pozitív lenne, valójában akkor is ez a fajta kezelés folytatódna...De erre ne is gondoljunk.)
Elfogyasztottam már ez alatt a majdnem félév alatt több orvost is. Nem értettem, hogy miért kapok mindig másokat. Kiderült, hogy itt valamifajta forgó rendszer van, nem én csinálom hát ki őket.

Hosszú évek kihagyásával ismét projekt hét volt az iskolában. Ez ovitól a hatodik osztályig mindenkit érintett. A projekthéten a szemét hasznosítása volt a téma. Egyenpólót kaptak a gyerekek, évfolyamonként más színűt. Réka fehér, Viktor kék, Tami sárga színű volt. Már jó előre meg kellett jelölni több csoportot, melyhez gyermekünk csatlakozni kíván, és az iskola beosztotta őket. Így került Réka a divatbemutató, Viktor a szemétszörny, Tami pedig az éneklős projektbe. (Bevallom őszintén rettegve gondolok arra, hogy megint mit alkotnak a gyerekek. Aranyosak, konstruktívak és ötletesek olykor a tárgyak, amiket hazahoznak, de bizony ha mindet megtartanánk, akkor mi magunk szorulnánk az udvarra. Szóval időnként itthon is projektelünk.

Réka újságból készített ruhát. Előbb nem akarta bemutatni, de aztán persze meggondolta magát. Vegyes csoportok voltak, így Réka egy csoportba került Tami egyik ovistársával. Ráadásul ebben a csoportban volt Silas (ejtsd Szilasz is, akit én módszeresen itthon Szilasligetnek hívok). Ő alapvetően brahiból jelentkezett ebbe a csoportba, de bizonyítandó, hogy a tanároknak is van humorérzékük – be is választották. Így lett ő a zenei felelős a divatbemutatón.

Viktor szemétszörnyet barkácsolt. Sokáig bíztam benne, hogy ez valami szelektív tároló lesz a suli részére. Sajnos azonban kiderült, hogy nem. Most van nekünk itthon egy szörnyünk (ha a reggeli látomást a tükörben is figyelembe vesszük, akkor több is), ami színes, nagy és hasznavehetetlen. Kidobni nem lehet, ezért a funkcióját még keressük.

Tami énekelt. Ők összesen egy baseball sapit festettek, az még hasznos is. Annyira elkapta a szülők lelkesedése (tényleg tüneményesek voltak), hogy végül ő is megtapsolta magát a színpadon.

A gyerekek munkáit az iskolaépületben rendezett kiállításon lehetett megnézni. Voltak ékszerek, játékok, PET iglu, képek, térelválasztók, vázák és egyéb tárolók. Mind-mind szemétből. Sőt a végén még koncert is volt: egy olyan együttes lépett fel, akik hangszereiket szemétből készítik. Az utóbbi idők legnagyobb ijedelme és vitája is ehhez a naphoz kötődik. Történt, hogy a koncert este fél hétkor kezdődött és csak a nagyok vehettek rajta részt. (A kicsiknek korábban volt, de mi szülők oda sem mehettünk be.) Megbeszéltük a nagyokkal, hogy semmi értelme, hogy megvárjuk a koncert végét. Adtam Rékának 10 CHF-et, hogy vegyenek valami üdítőt és ha vége a koncertnek, jöjjenek haza. Szétnéztünk még az iskolában és a megadott időben haza akartuk hozni Tamit. Ő viszont már nem volt abban a teremben, amit megbeszéltünk. Mit volt mit tenni, szaladgáltunk a két épület között (iskola és közösségi épület), de sehol nem volt. Minden ismerősnek szóltunk, akik szintén keresni kezdték. Semmi eredmény nem volt. Hosszas futkározás után meglett a tanárnő, akinél Tami projektelt. A tanárnő azt mondta, hogy Viktor egy barátjával vitte el. Azt gondolta, hogy ez nem gond, mert egész héten így volt. Hát persze, hogy nem gond, de én találkoztam Viktorral pár perccel azelőtt és Tami nem volt vele. Aztán, mire teljesen levert a víz (százszor elmantráztam, hogy semmi baj nem lehet), kiderült, hogy Réka hazavitte. Rékát időközben a saját osztálya kereste, mert együtt mentek volna a koncertre. Őt viszont meglátta Tami projektvezetője és neki adta le Tamit. (Kideríthetetlen, hogy miért Viktorra emlékezett a nő.) Réka nem látott minket, azt hitte hazamentünk és hazavitte. Otthon konstatálta, hogy nem vagyunk, leültette az udvarra és ráparancsolt, hogy el ne mozduljon, csak várjon. Visszarohant, ekkor meglátott minket és elmondta. Aranyos volt, hogy hozzátette: „nem is értem, hogy hihettem, hogy elfelejtitek elhozni Tamit, hisz anya soha semmit nem felejt el”. No apa hazarohant. Mire én megérkeztem, épp zuhanyzás közben váltották meg a világot. Mint kiderült, Tami meg se volt ijedve. Réka azt mondta, hogy várjon. Réka nagyon okos, mindig tudja mit kell tenni. És ő várt. Hogy félt-e? Nem. Csak ült és várt. Hát én meg összepusziltam, amilyen komoly kis arccal mesélte az egészet.

A riadalomnak itt vége lett, de ami most jön, az a nagy kólás hercehurca néven vonul majd be a családi legendáriumba. Szóval a gyerekek vettek egy-egy üveg kólát. Este hozták a maradékot, ami Rékánál kb. 4, Viktor esetében 1 dl volt. Másnap ebéd után elővettem az üvegeket, hogy hajrá, akkor most megihatják a maradékot. Egy-egy kortyot elvettem tőlük és átöntöttem Tami poharába. Viktor megjegyzésének hallatán „ez igazságtalan, nekem csak egy dl jut” előbb azt hittem viccel. A fiatalúr úgy felhúzta magát, hogy a végén közölte, hogy mindig a lányokat kényeztetjük, neki akármennyi kóla jár és azonnal fogja a pénztárcámat és vesz a boltban kólát. Elmondtam neki, hogy ezért van zsebpénze, hogy mindenféle haszontalanságot, amit nem kap meg, vagy amivel szülei nem értenek egyet, megvegye magának. No az persze nem tetszett neki, hogy a saját pénzét áldozza be. A vitát iszonyatos nehézségek árán, minden politikai szaktudásunkat, papírt, ceruzát és a konyhai mérőpoharat is bevetve, végül sikerült lezárni.

Megejtettük az első mininyaralásunkat is. Tavaly, ahogy bekerültem a kórházba, apu leadta a lakókocsi rendszámát a közlekedési hivatalnál. Sejthető volt, hogy nem fogunk tudni nyaralni menni. Azt még nem sejtettük, hogy én konkrétan menni se tudtam....
Szóval itt május végén valamilyen ünnep volt (ebből is látni, hogy a katolikus kantonnak nem én vagyok a legkatolikusabbja), ezért 4 szabadnapunk volt egyben. Szerda este felakasztottuk a lakókocsit a horogra és irány!!!
Nem vall kultúremberre az útirány kiválasztása. Ez esetben ránéztünk a térképre és megállapítottuk, hogy a következő napokban a (németországi) Freiburg közelében lesz a legjobb idő. Úgyhogy arra indultunk. Kinéztünk néhány szimpatikusnak tűnő kempinget (a német kempingek, szemben mondjuk a franciákkal, jellemzően kiválóak), beültünk az autóba és irány, ameddig bírjuk. Ahol elfáradunk, keresünk egy alvásra alkalmas benzinkutat. Ezeknek nagy parkolóik vannak, ahol jelezve van, hogy ekkora vontatmányok is beállhatnak.
Még induláskor megágyazunk, hogy a gyerekeknek egy gyors pizsuvétel után csak be kelljen dőlni az ágyba. A reggel mindig kaland. Általában az első reggelre viszünk valamit (új hely, nem akarjuk azzal húzni az időt, hogy boltot keresünk), a többi nap valamelyikén (rövid nyaralás esetén mindegyikén) bemegyünk egy pékhez és mindenki választhat magának valami kedvére valót.
A gyors reggeli után megkerestük a kiszemelt kempinget – ami tele volt. Irány a következő, ahol viszont akadt hely és pompás volt. Tiszta, rengeteg virág, hatalmas füves rész és közel a közös helységek. Ahogy elkezdtünk beállni, azonnal minden szomszédunk szaladt segíteni. Vélhetően csupán kedvességből és nem félelemmel telve, hogy esetleg rájuk tolatunk. (Apu vezet, ilyen hibát ő nem vét. A tolatás nem az erősségem, és majd szép lassan elmesélem, hogy még mennyi minden nem az még.)
Teljesen normális, kellemes hosszú hétvégét töltöttünk Freiburgban. A gyerekek rögtön rákattantak az ötletre, hogy látogassuk meg az Európa parkot, Németország legnagyobb vidámparkját. Mikor legutóbb itt jártunk, Viktor még annyira kicsi volt, hogy az atrakciók többségére fel sem ülhetett. Az egyik nap tehát ennek szellemében telt. Aztán voltunk még bányát látogatni, várost nézni (magát Freiburgot). Örömmel vettem észre a neten, hogy kedvenc fagyizóm (Häagen Dazs) egyik fiókintézménye is megtalálható a német Freiburgban. Nagy csalódásomra azonban kiderült, hogy megszűnt. Apu nem hagyhatta ki a zrikálásomat: „tönkrementek abban, hogy nem vettél náluk fagyit”.
Utolsó nap eljutottunk egy madárparkba is (http://www.vogelpark-steinen.de/). Viktornak hatalmas öröm volt, mert élete egyik meghatározó állatával (fehérfejű rétisas) személyesen találkozhatott. A másik nagy kedvenc, a fehér cápa, keményebb diónak látszik. Jópofa volt a madárpark, megannyi ragadozómadarat meg lehetett csodálni egy előadás keretében, ahol főbb jellegzetességeiket kiemelve bemutatták őket. Viktorral szemben nekem nagy kedvencem a hóbagoly volt, aki az összes állat közül messze a legkommunikatívabb volt.
Ezen lakókocsizáshoz kötődik életünk egyik legnagyobb közös sírása. A hétvégék mindig különlegesek. Van úgy, hogy jövünk-megyünk, van, hogy értékeljük az édes semmittevést. De ritkán (vagy inkább soha) nincsenek nagy érzelmi viharok. (Na jó, a betegség idején sokat sírtam, de a nagy családi zokogás nem jellemző.)
Egy átlagos lakókocsis estének indult. Mostunk egy nagy adag gyümölcsöt és elhatároztuk, hogy kártyázunk egy nagyot. Réka (nem teljesen ártatlanul) megkérdezte Viktort: „most akkor neked miért is kell reggelente pontban 07.50-kor elindulni iskolába?” (Háttérinfó: 8.10-kor csöngetnek be és pontban 7 perc távolságra van az iskola. Mivel az elméleti 2 km-es körön belül esünk a sulihoz viszonyítva, nem bicajozhat Réka. Viktor pluszban még azért sem, mert negyedikben lesz biciklisvizsga. Viktort józan ésszel, zsarolással, viccesen és könyörögve is megpróbáltuk rávenni, hogy később induljon – mint ahogy a nővére ezt is teszi – nem hatott. Végül nem foglalkoztunk vele. Eleresztettünk egy poént: „őrzi az iskolát” és lezártuk a témát.) Mire Viktor (mint egy sarokba szorított állatka), támadott. Mindegyikünket mindenfélének lehordott (nekem például ez a gyöngyszem jutott: „mert te is csak azokkal a kövér nőkkel jársz tornázni”), de a demokrácia jegyében mindenki megkapta a magáét. Teljesen higgadtan kezeltem a helyzetet. Visszafogottan elmeséltem, hogy mivel még mindig részben érzéketlenek a lábaim, nem mentem vissza tornázni. De ha így is lenne, ez őt semmiben nem érinti. Mindent megkap, amire szüksége van, sőt még annál is sokkal többet. A világ jelentős részén a gyerekek boldogak lennének, ha törődésben, szeretetben, biztonságban és jólétben ennek töredéke juthatna nekik.
Na ennek a vége az lett, hogy sírt a nagylány, a fiunk és én is. A gyerekek azért, mert szerintük annyira szépen beszéltem, én meg azért, mert ők sírtak. (Húzós lenne, ha én is azért sírtam volna, hogy hej de jót szóltam...) A család bongyori fele (Tami és apa) döbbenten néztek. Azon kevésbé hidaltak le, hogy én sírok (aki egy kupac ébresztőóra felett sír, az bármire képes), de hogy a nagyok....

A gyerekekkel egyébként is sokat kirándulunk. Fixa ideánk, hogy meg kell mutassuk a világot (ill. nyilván csak egy részét), ahol élünk. Sokszor kiderül, hogy a helyiekhez, de még az itt élő külföldiekhez képest (nem magyarokkal hasonlítom magam), milyen sok helyen jártunk már. Ha belemerülünk a kirándulásba, akkor persze felborul a hétköznapi menetrend, van hogy későn reggelizünk, nap közben csak szendvicsezünk és aztán este vacsizunk egy nagyot. Történt egy ilyen kirándulásos napon, hogy már mi felnőttek is éhesek voltunk délutánra, persze a gyereksereget ezzel nem hergeltük. Drága kisfiam viszont hangot adott szenvedéseinek a hátsó ülésen.
„Már nem bírom, annyira éhes vagyok. De annyira, hogy éhenhalok. A keselyűk szopogatják majd a csontjaimat....a hiénák még rámennek a lepattanóra...a testem maradék részét bezárják abba a várba (ekkor egy hegyen lévő építményre mutatott) és majd legenda lesz belőlem. A fiú, aki éhenhalt egy kiránduláson.” Mondanom sem kell, visítottam a röhögéstől. Viktor, ha elemében van, zseniális. De ha rossz kedve van, akkor meneküljön ki merre lát.