Leu72

A reggeli vérvételnél közölték, hogy 9-kor lumbálás. Rákérdeztem, hogy biztos így van-e, mert a doktornő tegnap 11 órát mondott. Valójában természetesen nekem mindegy, hisz itt vagyok így is, úgy is, de mindenképp jó lenne időben tudni, mert akkor a reggelivel, meg a zuhanyzással esetleg bele kell húzzak. Aztán visszajött a nővér, mondta, hogy nekem volt igazam.

11-kor megérkezett a doktornő. Mondta, hogy legutóbb Dormicumot kaptam, attól lettem jókedvű. Viszont az a doki oldalra fektetve lumbált, amely esetben nem baj, ha elalszom. A doktornőm viszont úgy szereti, ha ülök. Ha viszont úgy alszom el, és nem tudom magam tartani, az finoman szólva is gáz. Szóval maradt az ülés, de már minden mozzanatát ismerem a lumbálásnak, hisz ez volt a 11. előre szólt a doktornő, hogy bár az agyvizet ő veszi le, de a kemot nem ő csinálja, mert egy kis élet van a pocakjában és ilyenkor már nem adthat kemoterápiás kezelést. (Az agyvizet kicsepegtetik a gerincbe szúrt vékony tűn át és ugyanezen a tűn keresztül nyomják fel a kemot. Nagyon bizarrul hangzik, de tényleg elviselhető. A legdurvább az érzéstelenítő injekció, de az se több, mint egy csípés.) A dokinő februárra várja a kisfiát és a lumbálás alatt arról érdeklődött, hogy vajon hogy mennyire gyorsan szültem. Mondtam neki, hogy a normál ment, mint a vihar, a császárban is az előkészület volt hosszú, de ennek ellenére sem választanám – bár ez nem rajtam múlt.

Nem tudtam aludni lumbálás után. Egy órán át fekve kell maradni, hogy a kemo egyenletesen oszoljon el az agyvízben. Én addig olvastam. Nem szerencsés, hogy kórházban vagyok, de annyit olvasok, mint utoljára lánykoromban.

Délután aztán elkezdődött a kemok sora. Hármat is kaptam, szerencsére nem viselt meg egyik sem. Igyekszem fitt maradni, tornázom, biciklizem. Nem szeretném még egyszer elveszíteni az erőmet.

Aztán még egy kis vérhígító és tényleg úgy van, mint régen írtam: annyira ki vagyok lyuggatva, hogy már le is lehetne ereszteni, mint egy ugrálóvárat. Ez a vérhígító injekció annyira gáz. Tényleg fájdalmas. Mondtam is a nővérnek, hogy kifejezetten rossz érzés. Ez egy rutinos nővérke, aki azt mondta, hogy a vérhígító injekció tűje az elmúlt 38 évben ugyanolyan vastag maradt. A cukrosoké már pl. tényleg hajszálvékony, meg se lehet érezni. Fogalma sincs, hogy ezt miért nem vékonyítják le. Nyilván, hogy érezze a beteg: a vérhígítás nem tréfadolog!

Délután aztán kaptam egy új szobatársat egy 18 éves portugál lány személyében. Kedves, elkeseredett lány volt – nyilván most tudta meg a betegségét – gondoltam én. A szülei sokáig vele voltak, hallottam, hogy sokat sírdogáltak. Aztán este, amikor egyedül maradt, kiderült, hogy a sírdogálás nagy része nem is a betegségből fakadt – még nem tudják pontosan, hogy mi is a baj, hanem abból, hogy a kanült a testébe meglehetős fájdalommal építették be. Éjjel szegénynek sokszor bejelzett az infúzió, de oly mélyen aludt, hogy mindig én csöngettem. Ennek megfelelően volt nyugodt az éjszakám. Aztán reggel hattól már én sem tudtam aludni.