Leu72

Már a múlt hétfőn úgy köszöntem el a családtól: vagy visszajövök ma, vagy benntartanak a kórházban. Hazaengedtek. Viszont a dokinak feltűnt, hogy az arcom piros. Nem mondom, hogy én nem vettem észre, de már ez sem lepett meg. A rengeteg kellemetlenséghez képest, melyeken túl vagyok az arcom pirossága smafu. Volt már enyhén narancssárgás (közelednek a választások!) a bőröm, de olyan is voltam, mintha nyaralásból jöttem volna haza. A dokinak azonban jó szeme volt. Szombaton el kezdett hámlani a bőröm. Úgy néztem ki, mint aki belefeküdt egy tál sajtos tésztába. A helyzet azóta, bármivel is krémezem, dörzsölöm, csak rosszabb lett.

Az élet a legjobb forgatókönyv író. A minap apu meglepett a Terrorbolygó c. filmmel. Na most mi nem szoktunk horrort nézni, mert annak semmi értelme, hogy éjjel a wc-ig reszketve menjek el. A film azonban meglehetősen jó volt mindaddig, amíg egy olvasztott sajt arcú lény elkezdte a békés városlakókat megtámadni. Na ekkor kapcsoltuk ki a dolgot. Másnap a gyerekek rákérdeztek, hogy mit néztünk este. Nem azért, mert hallották (a magyar nyelvű filmeket mindig csak azután kezdjük nézni, ha meggyőződtünk arról, hogy álommanó a gyerekszobában alapos munkát végzett), hanem mert tudják, hogy ha esténként erőnk engedi, még nézünk valamit együtt. (Jelen állapotomban semmi értelme, hogy apu engem nézzen.) Szóval elmondtam az olvasztott sajt arcú emberig a sztorit, amin végtelenül jól nevettek. Mit ad az ég, eltelik néhány hét és az olvasztott sajt arcú lény megjelenik a lakásban. Személyemben.

Valaki azt mondta, hogy a gyerekek úgy fogadnak el, ahogy vagy. A legkisebb mértékben sem volt egyik sem megriadva attól, hogy az anyjuk hogy néz ki. Kopasz, sánta és most még ledobja az arcát is. De ők már tudják, ami bőr majd alatta jön, az olyan harmatos rózsabimbó lesz, mint keveseknek ebben a korban – sebészi támogatás nélkül.

A mai reggel izgalmasan alakult. Nemhogy hét embert kellett bezsuppolni a Volvoba, de ezen felül két nagy bőröndöt (anyósomék hazautaztak), valamint az én kórházi felszerelésemet is. Végül előbb anyósomék szálltak ki a pályaudvaron, majd engem raktak ki. Mivel minden nap igyekszem otthon „sportolni”, sétálok, szobabicajozok, fitnesz szalaggal végzek gyakorlatokat és masszírozom a tüskés labdával a lábamat, meg a kezemet is, egyre erősebb vagyok. De ez objektíven nehezen mérhető. Amikor azonban be kell sétálni a kórházi parkolóból a betegfelvételre, akkor érzem, hogy bizony már egyre könnyebb. És azért is vagyok ennyire kitartó a sportban, mert még egyszer nem akarom az erőmet oly mértékben elveszíteni, mint ahogy ez már egyszer megtörtént.

Most a H5-ös szobába kerültem. Eddig voltam a H1-ben és a H3-ban is. Azok kétágyasak voltak. (Az első benn töltött időszakban ugye egyágyasban voltam.) Ez most egy négyágyas kórterem. Olyan kilátás van az ablakból, hogy ihaj! Mások felvonóval jutnak el idáig (fizetnek érte), nekem meg csak van. Az idő nagyon párás, de ha tisztul, akkor majd lefényképezem. (Pillanatnyilag kicsit angolos a dolog, ha látom a hegyet, esni fog, ha nem, akkor ugye már esik.)

Fittségemet azon is fel tudom mérni, hogy már magamnak pakolok ki, egyedül öltözöm. Sokáig apu segítsége nélkül ez nem ment. (Ma már mosolygom azon, hogy pl. a saját bugyimat is csak fekve tudtam felhúzni, mert nem voltam képes 5 mp-et sem állni.)

Mellettem egy olasz nő feküdt, aki már nem kap kemoterápiás kezelést. Neki két hónap múlva kell visszajönni, addig ellátogat Olaszországba, mert mostanság jön a világra ott az első unokája.

Velem szemben egy indiai nő (ill. az a rassz). Állandó hasmenése van és valami spéci táplálékkiegészítőt kap. Saját infúziós állványomon láttam már sárga, fehér, narancs kemot, meg fényérzékenyt is, ami be volt zsákolva, de olyat nem, mint a joghurt. A nő ilyet kap. Még mondták is neki, hogy az egyik csokis, majd később kapott egy erdei gyümölcsöst is. Ha nem látom, nem is hiszem. Ezen felül dobozos és ivójoghurtot is láttam az asztalán. Nem mondom, ekkora joghurtbeviteltől én is szaladgálnék a kishelységbe.

Bejött a doktornőm, aki mondta, hogy ma még nem indul a kemo, viszont persze vizet már kapok. Délelőtt lesz csontvelő vétel – azt mindig végigalhatom. Ha azonban kevés altatót (Dormicum) kapok, akkor csak sokat beszélek tőle. Még többet, mint egyébként. Valami nem stimmelhetett, mert emlékeztem rá, hogy fájt, ahogy csinálták. De gondolom, akkor döftek még egy kis Dormit, aztán már nem volt erőm nyögni se.

Éjszakára azonban elkezdett fájni a szúrás helye, úgyhogy még kértem fájdalomcsillapítót is. Nem gondolom, hogy az embernek játszani kellene a herot, volt már épp elég fájdalmam, ahol lehet, teszek ellene.