Leu72

Szinte soha nem írok itthonról. Most, szakítva a hagyományokkal, mégis megteszem. Szeptember 18-án engedtek haza és sokáig úgy tűnt, hogy az utolsó hosszú benntartózkodásom szeptember 30-án kezdődik. Az előtte levő héten jött egy telefon, hogy aznap csak vérvételem lesz. Én azért összepakoltam, úgy mentünk a kórházba, de hazaengedtek. Olyan furi dolog ez. Nagyon-nagyon jó itthon. De nagyon szeretnék már túl lenni rajta. Elfelejteni az egészet (azt persze úgysem lehet) és őszintén nevetni azokon az eseményeken, amiken így utólag lehet. Mert azért ismertek: ez vagyok igazán én.

Kemoterápia után az első néhány nap nehéz. Ugyan a mellékhatás egyre kevesebb. A gyomrom fáj és még mindig nem tudok rendesen menni. De egyre többet sétálok (és egyre kevésbé fáradok). Esténként vizes a bokám – szerintem nincs is bokám, hisz úgy nézek ki, mint egy sörösló. Az arcom hámlik, eljátszhatnám bármelyik horrorfilm főszerepét ezzel. Ráadásul a bőröm nemcsak hámlik, hanem olyan, mintha belevésődtek volna a ráncok (összegyűrődött a pofázmányom?). Megagáz – ahogy más kínos helyzetekre mondaná Réka lányom. A koponyám pelyhedzik – ezek szerint a hajhagymák megvannak. Szemöldököm, szempillám alig, de a lábam, a fene egye meg, szőrös. Na jó, pihés. De mindez semmi, hisz itthon vagyok és olyan, mint rég.

A legnagyobb változás mindenképp az, hogy mindenen elbőgöm magam. Apuval benn jártunk egy híradástechnikai boltban, hogy vásároljunk (vagy inkább csak nézzünk) egy rádiós ébresztőórát. A miénk sokat látott már és most épp ott tart, hogy addig egész hallgatható, amíg áll mellette valaki, ha azonban visszafekszünk, akkor recseg. Emlékeztet gyerekkorunkra, amikor valakinek kezében az antennát megfelelő szögben tartva a tv mellett kellett állnia, hogy az adás élvezhető legyen. Amint beléptünk a boltba, megszólalt egy Tina Turner nóta. Annak is egy bizonyos sora: „You're simply the best”. No én erre elkezdtem sírni. El lehet képzelni, mit gondolt az eladó: állunk a rádiós ébresztőórák polcánál, én meg sírok fölöttük. Apunak (aki az órákra koncentrált) utólag mertem csak bevallani. Remélem nem sütik rá a bélyeget: „az ő felesége a sírós tyúk”. (Aki ismer, tudja: ritkán szállok el magamról. De amin eddig túl vagyok, az nagyon kemény. Nem tudok nem úgy gondolni magamra: jól csináltad, Doboshajni!)

De pl. sírtam akkor is, amikor Réka táncfellépését néztük vissza itthon a tv-n. (Jesszusom, lehet, hogy az elektroszmogtól sírok????) Én tényleg tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális dolog, de egyszerűen tehetetlen vagyok. Akkor is sírtam, mikor először engedtek haza és a gyerekek gyógyító cirkuszt szerveztek nekem. Volt bűvész, idomár, légtornászok, állatok (a gyerekek beöltözve), bohóc. Mindez sok gyakorlással és rengeteg kiválóan összeválogatott kísérőzenével.

A minap ötösben a gyerekekkel utaztunk. És énekeltük a Desperado főcímdalát. És sírtam. Mert annyira jó volt azt érezni, hogy ez már olyan, mint a régi életem.

A gyerekek sokat változtak. Rendkívül segítőkészek – és bár ezzel régen sem volt baj, de most valahogy felnőttesebbek. Bármikor pattannak, ha támogatásra szorulok. Ez szerencsére egyre ritkábban adódik. Utcán pl. jó valakibe belekarolni. (Nyilván ismerősökbe.) Járok önállóan, de valahogy biztonságérzetet ad a tény, hogy van segítség. A lábzsibbadásnak hála viszont egy helyben állni tartósan nem tudok. Úgy billegek, vagy helyben lépkedek, mint azok, akiknek gömbölyű talpú cipőjük van.

Sok dolgot akarok automatikusan csinálni, aztán kiderül, hogy nem megy. Sokkal ügyesebb vagyok ugyan, mint akár csak egy héttel ezelőtt is, de azért bizony azok a fránya korlátok ott vannak. Nem tudok az autóból csak úgy kiszállni, hogy előbb mindkét lábam kiteszem az autóból. (Próbáljátok meg: egészséges ember fél lábát kitéve is abszolválja a feladatot....). A minap a gyerekek jöttek haza és segíteni akartam a cipő levételében. Guggolni nem tudok, de ez csak akkor tudatosult bennem, amikor már lefelé zuhantam guggolásba. Térde rogytam, majd a cipők levétele után ráébredtem, hogy bizony felállni a földről nem tudok. Ezért négykézláb bemásztam az étkezőbe, ahol egy székre támaszkodva végül felálltam. A gyerekek harsány kacajjal díjazták a produkciót.

Noémi barátnőm egy este elrabolt. Ő egy magasan zárt csinos ruhában volt. A zárdaszűz meg a sánta bulizni mennek. A nemzetközi helyzet az est folyamán fokozódott. Az étterembe befelé még egész fitt voltam, de egy átdumált este, hatalmas vacsora és néhány pohár súlyosan pusztító ásványvíz után nehéz volt felállni. Nemcsak sántikáltam, hanem bizony itt-ott meg is kapaszkodtam. Az ajtókeretben már terpeszben álltam és mindkét kezemmel fogtam azt. Majd jött a lépcső. Két kézzel kapaszkodva, reszkető lábakkal, egyedül sántikálva. (Noémi vékony és vitte a maradék becsomagolt kajáját – ebben a helyzetben tehát nem volt segítség.) A szituáció csak durvábbnak hatott azzal, hogy az étterem tulaja a Réka osztálytársának apja. Szóltam is előre Rékának, „ha valaki azt mondja, hogy anyád atomrészeg volt tegnap, akkor tudjanak róla, hogy csak beteg”. De ezen például csak nevetni tudok. Mert el kell jönni az időnek (legalábbis ezt mondják), amikor majd tudni fogok ezen az egész betegségen nevetni. Már egész sok részletén tudok. És persze még sok dolgon bőgök.

A gyógytornász a kórházban azt javasolta, hogy kerítsek egy gyógymasszőrt. Az elsővel árnyékra vetődtem: nagyon kedvesen azt mondta, hogy csak teljesen egészséges ember masszírozására van engedélye. (Nem tréfálkoztam azzal, hogy senki nem egészséges, csak ugyebár nem vizsgálták még eleget.)

A múlt héten azonban találtam egy magát kínai gyógyászati központnak hirdető helyet. A hétre már időpontom is lett. Alapvetően hiszem azt, hogy bámulatos dolog a masszázs, de ezen én is meglepődtem. Előre szólt a fickó, hogy ha fájdalmat érzek, akkor szóljak, de a fájdalom leginkább azokon a területeken jelentkezik a talpon, ahol valami akadályoztatás van. Az első ilyen nagyon fájdalmas terület a vese volt. Azt mondta: túl van terhelve. Ami annak fényében, hogy éjjelente 6-8 alkalommal (!) megyek pisilni, nem meglepő. Meg hogy estére a lábam megdagad.

Előbb a jobb lábamat masszírozta nagyjából a vádli alsó harmadáig. Utána ment át a balra. Volt egy terület (a láb boltozatánál), amikor hirtelen hangosan kezdtem emészteni. Kluttyogott az egész hasam. Elnézést kértem, hogy általában nem vagyok ilyen hangos. Mire a fickó: „épp a vékonybél területét masszírozom”. Lehet mondani, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar. Átment ezután a lábfejemre, és mintha elvágták volna, megszűnt a kluttyogás. Néhány perc múlva visszatért ugyanarra a területre. A kluttyogás újrakezdődött. Ha nem én vagyok az érintett, el nem hiszem. Nem mondom, hogy utána minden tökéletes lett, de hogy egész este bizsergett a lábam, az biztos. Mivel azonban most be kell vonulja a kórházba és nem tudom, hogy mikor jöhetek ki, sajna nem tudok időpontot egyeztetni.

Bár rossz, hogy menni kell ismét, de az itthon töltött idő úgy érzem testileg-lelkileg megerősített. Elmondtam a két nagynak, hogy még van egy hosszú és három rövidebb kórházi tartózkodásunk és akkor VÉGE! A fene egye meg, megint sírok....