Leu72

Újra a kórházban. Nyilvánvalóan nem kell azt hangsúlyozni, hogy mennyire jó otthon. Még ha hétköznapi dolgokról van is szó (főzés, vagy lecke ellenőrzés), akkor is. Sokszor otthon is elfáradok és délután szunyókálok egy kicsit, de a nap jelentős részét igyekszem a gyerekekkel tölteni. No persze ők nem mindig igénylik (néha órákat eljátszanak hármasban, majd egyszer csak kitör a háború....)

Természetesen sem a házimunkát, sem a szunyókálást nem tudnám abszolválni, ha nem lenne segítségem. Anyu minden háztartási munkát ellátott eddig hónapok óta és igyekezett pótolni a hiányzó szeretet-dózist a gyerekek felé is. No és persze küldetésének tekintette, hogy engem felhizlaljon. Amikor először hazamentem és döbbenten tapasztaltam a méreteimet, eszembe jutott egykori főnököm, aki anno úgy nyilatkozott a lányáról: „olyan sovány, hogy át lehet köpni a combjai közt”. Nekem eddig soha életemben nem lehetett és most is nagy tehetség kell hozzá, de volt olyan pillanat, mikor egy vak egér minden erőfeszítés nélkül meg tudta volna ezt tenni.

Érdekes, hogy még mindig rajongok a húsért (pedig sose voltam nagy húsevő) és sokkal kevesebb édességet eszem, mint a betegség előtt. (Ez éppenséggel nem baj.) Sok szervátültetett történetét hallottam már arról, hogy a sikeres műtét után egész furcsa szokásokat vettek fel. Aztán kiderült, hogy ezek a donor szokásai voltak. Én nem mondom azt, hogy akitől vért, vagy plazmát kaptam, az egy húsfaló ragadozó, de hogy az ízlésem furcsán változik, az biztos. Még a végén májat akarok enni – pedig eddig a májkrém volt a legnagyobb májkoncentráció, amit fogyasztottam.

Fájó szívvel búcsúzom mindig otthonról. Az eszem tudja, hogy minden lépéssel közelebb vagyok a teljes gyógyuláshoz, de a lelkem olykor már nagyon meg van gyötörve. Igyekszem pozitívan gondolkodni (maguk az orvosok vannak ledöbbenve, hogy én mindig azt mondtam, még morfin-álomban is, hogy jól vagyok – pedig voltak ugye igazán rossz napok), de néha bizony nagyon-nagyon nehéz.

A hét folyamán felhívtak, hogy bár kaptam egy levelet a klinikától, hogy mikor kell újra kemoterápiára jönnöm, de előbb is kéne jönni, meg máshova is kerülnék. Egész pontosan oda, ahol a legnehezebb másfél hónapot tudtam le. Megrettentem. A hölgy a telefonban megnyugtatott: csupán helyhiányról van szó, nincs okom aggódni.

Mindenesetre mikor feljöttem a régi osztályra, bár mindenki nagyon kedves volt és örömmel üdvözölt, azt el kellett ismerjem, hogy az a speciális édeskés illatú fertőtlenítő, amit itt használnak, minden rossz élményemet előhozta. Érdekes, hogy egy illat mire képes.

A régi szobámmal szemben vagyok (régen 102-es, most 107-es), a wc mellett. Nem lenne ez olyan fontos, mert már elég mobil vagyok, de éjszakánként bizony sűrűn kelek. Ezt itt el is meséltem, két percen belül itt volt a kübli a vizeletmintának. Szerencsére semmi elváltozást nem találtak, ezért azt mondták, hogy valószínűleg a hólyagom nyálkahártyája most érzékenyebb a kemoterápiára. Én viszont meglehetősen érzékeny vagyok arra, hogy két óránként kelnem kell. Aztán nyugtatom magam: ennél sokkal rosszabb is volt már.

Rég volt már lumbálásom, ezért ma délutánra előirányoztak egyet. Eddig kétszer nem az én doktornőm csinálta és elég rossz élmény volt mindkettő. (Na nem mintha a legnagyszerűbb szórakozás lenne egyébként – de már ezt is megszoktam.) Egy fickó jött, aki azt szereti, ha a páciens oldalt fekszik. Kérdeztem, hogy esetleg alhatnék-e is, de azt mondta, hogy bár adni fog valami nyugtatót (tényleg leszedált, szinte már örültem is a lumbálásnak, meg még az időérzékemet is elvesztettem), de nem altat el, mert a lumbálásnál kell, hogy a beteg aktívan részt vegyen. (Embrió pózban kellett feküdni, ez volt minden, amit tennem kellett. A térdeimet szigorúan fogva.)

A viziten benn volt az indiai doktornő (valójában nem tudom, hogy indiai-e, egyszerűen a kinézetéből következtetem). Elmondta, hogy ha minden jól megy, akkor szerdán mehetek is haza. Aztán néhány nap otthon és indul az intenzív terápia. Ahogy annak menetét néztem, a világ összes kemoterápiás anyagát megkapom. Remélhetőleg tényleg az utolsó beteg sejtet is kiölik ezzel. Ismét azzal nyugtatott, hogy nem kell megijedni, azért hatott rám minden kezelés annyira rosszul eleinte, mert tele voltam beteg sejttel. Most viszont nem így van (három szakaszban nézték legutóbb a csontvelőmet és csak a harmadik – legerősebb nagyításban - találtak beteg sejtet). Szóval fel a fejjel, nem szabad megijedni. A rossz az lesz (a családomnak és nekem), hogy várhatóan egy hónapot egyben kell benn töltsek. Ha esetleg nagyon jól vagyok, akkor egy-egy napra hazaengednek. Délután fél négytől kaptam a kemot estig. Aztán azt hittem, hogy pikk-pakk elalszom, de nem. És ráadásul éjjel szokás szerint wc-re szaladgáltam.