Az én fiatal doktornőm olyan, hogy azonnal látszik az arcán, hogy jó, vagy rossz hírt hoz-e. Sajnos ma láttam rajta, hogy a hír nem lesz jó.
A leukémiának több alfaja van. Az enyém (ALL) egy jellemzően gyerekbetegség. Ő, orvosi karriere során még ilyen típusú leukémiával itt a klinikán nem találkozott. (Szerintem 30 körül van a nő.) Azt tudtam, hogy ma és holnap is kapok kemot, majd utána remélhetőleg hazamehetek. Utána még két sorozat (néhány napos kórházi tartózkodással) és VÉGE!
Ehhez képest arról számolt be, hogy eddig kerestek nekem megfelelő csontvelő donort – sikertelenül – és most úgy tűnik az a járható út, hogy még két sorozat kemo, majd egy „intenzív terápia”, végül az utolsó három kemo megismételve. Ez szíven ütött. Hogy az „intenzív terápia” pontosan mi lesz, még homályos, mivel ugye a doktornő esetében én vagyok az első felnőtt páciens. Nem hangzik jól, bár én mindig is hangsúlyoztam: „bármi bajod is van, biztos nem te vagy ezzel az egyetlen a világon”. Hát most megkaptam.
Anno, mikor bekerültem a kórházba, 6 hétről volt szó. Vagy csak én akartam ezt a 6 hetet hallani?
Én még akkoriban azt hittem, hogy bár nyaralni nem fogunk tudni, de legalább az őszi szünetben már együtt pihenünk Magyarországon. A mostaniak folyományaként úgy éreztem, hogy már a karácsonyi hazamenetel is veszélybe került. Úgy éreztem, ennyi terhet már nem bírok el. Aztán persze az oroszlán felemeli a fejét, kiordítja (kibőgi) magát és továbblép.
Nehéz napokon persze jó, ha megoszthatod a terhet valakivel. A hét úgy alakult, hogy hétfőn jöttem be, kedden lakógyűlés, szerdán szülői. Ezért aztán magam nyalogattam sebeim némi telefonos segítséggel.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.