Tami négy éves. Remélem, hogy soha többé ilyen ünneplés nem lesz, hogy én kórházban, mindenki más együtt. Még ha meg is ünnepeltük őt az otthon töltött idő alatt. Volt túró rudi torta, meg ajándékok.
Délig csorog a kemo. Fényérzény a drága, ezért egy fekete nylon van ráhúzva. Utána még egy fél órás másik kemo, esténként tablettás kemo. Meg vízhajtó. Én így ünnepelek.
Úgy volt, hogy a család bejön. De délután (35 fok odakinn), behívtam a nővért,hogy hideg van, betakartam magam a takaróval. Majd kaptam egy vastagot is, majd elkezdett rázni a hideg. Brutális volt. Bár lázam még ekkor nem volt, de vacogtam, folyt a könnyem. A nővér rohant a dokihoz, aki azonnal küldött valamit, ami egy percen belül megállította a hidegrázást. A családot ennek fényében lemondtam. Idekészítettek egy szobawc-t, mert egyértelmű volt, hogy lábra állni se tudok. Szerencsére a du-s nővér egy igazi barátságos Ursula, úgy kapott el a wc fölött és röptében kapta le a nadrágomat, különben összeesem. El se tudom képzelni, hogy mit csinált volna egy 38 kg-s nővér.
Ez a nővér, vette észre, hogy lázam van. Hozta a gyógyszert. Ismét aludtam. Aztán fél 8-tól megint. Előtte még hallottam, hogy a néni megkérdezi a nővért, hogy „Ki ez? Ez egy férfi!” Mondta a nővérke, hogy „Nem, ez a szobatársa és ez egy hölgy.” Majd elalvás előtt megkérdezte, hogy kimegyünk-e a pályaudvarra. Mondtam, hogy nem, maradunk a kórházban. Aztán elaludtam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.