Leu72

A doktornő ma kora délelőtt jött be. Biztos voltam benne, hogy valami jó hír, de erre nem számítottam: MEHETEK HAZA. Egészen csütörtökig otthon lehetek, szerdán viszont be kell jönni vérvételre, mert csütörtökön a ma eltávolítandó infúzió helyett (nagyon bizarr, bal oldalon a testembe megy a vége a kanülnek), kapok a bőröm alá egy ún. portot. Ezen át tudnak majd vért venni, meg gyógyszert adni. Két kemo, néhány lumbálás és csontvelő vétel hátravan, de mit számít ilyenkor....

Aztán jött a főorvosi vizit. Dr. Gerber, a főorvos csak annyit mondott: 57 nap. Mondtam, hogy sose számoltam. „De mi igen” – mondta a doki.

A hemoglobin még nem indult meg, ezért kapok két csomag vért. Aztán kiszedik a kanült, rám a homokzsákot és mehetünk. Azt hiszem, bőgni fogok otthon.

Egy infúzió már semmi. Ellenben a kanül (itt Zentrale Venen Kanül – ZVK) kivételétől rettegtem. Mindenki elmondta, hogy az semmi.

Délután bejött a doktornő, hogy egyeztesse a gyógyszereimet és minden otthon tartózkodással kapcsolatos dolgot. Ekkor derült ki, hogy a kiírt vérvétel és a műtét közt két nap van. Ez azt jelenti, hogy csak pénteken kell visszamennem!!!!!!!!!!!!!!!!

Kaptam egy csomó gyógyszert egy fekete zsákban, meg receptet, ami nyomokban sem hasonlít a magyarra. Minden olyan gyógyszert szedek továbbra is, amit a kórházban.

A kanül kivételét természetesen túléltem. Egy rutinos srác csinálta, aki felvágta a varratokat, aztán kitépte. De így volt a legjobb. Mire bármit éreztem, már semmi nem volt bennem. Nyomókötés, homokzsák, egy óra fekvés. Addig apu összepakolt és utána levitt az autóhoz, közel állt a bejárathoz az autóval, mégis úgy éreztem, hogy a táv maratoni. Ráadásul a legnagyobb gumipapucsomat hozta el (tiszta víz a lábam, tudtam, hogy más lábbeli felvételére esély sincs), és rogyadozó térdekkel, nagyjából oly ruganyosan, mint egy medve, lesétáltunk.

7 körül értünk haza, addigra a gyerekek lelkesedése a tetőfokára hágott. Visítottak, amikor csörgött a kulcs. Tele aggatták szívekkel a lakást, kiírták egy részükre, hogy „Isten hozott itthon anya”. Réka odarohant a számítógéphez és beindította közös kedvenc zenénket (Sunrise Avenue: Hollywood hills) és akkor eltört a mécses. Csak sírtam és öleltem a manókat. Viktor megkérdezte: ugye nem mész vissza többé? Mondtam, hogy egy hetem van itthon és utána elméletileg 28 nap. Mivel még két sorozat kemo hátravan. A sejtjeim viszont lassan regenerálódnak az átlaghoz képest.

Apu vett két szuper kényelmes, lábtartós fotelt, amibe le is rogytam. A gyerekekkel beszélgettünk, majd Réka javasolta, hogy játsszunk. Ezek szerint ez hiányzott nekik a legjobban. Kártyáztunk egyet, lezuhanyoztam (hatalmas élmény, még ha érzékeny is a lábam, és ülnöm kell) és megvacsoráztam. Hihetetlen, de tökfőzeléket kívántam vacsira, amit – milyen egy anya – anyukám pillanatok alatt össze is ütött. (Itt nincs főzőtök, kapóra jött, hogy hozott otthonról, mert a lánykája ezt kívánta.) Mivel nyers tojást, halat, húst, valamint nyers tejből készült sajtot nem ehetek, ezért tükörtojás kizárva. Úgyhogy tökfőzi rántottával. És a fehérjedömping kedvéért még sajtot is reszelt rá anyu.

Este apu elkészítette az egyik turmixot, amit a táplálkozási tanácsadó adott. Mindig éhes vagyok és mindig figyelek arra, hogy mi a legjobb nekem. Ja és mindig fázom. Ezek szerint nem vagyok az 50 kg-hoz szokva.