Leu72

Nem vagyok hozzászokva a meleg vacsorához. Saját káromon tanultam meg, hogy visszafogottan érdemes abszolválni az estét. Két napja láttam meg, hogy gnocchit is lehet vacsorázni. Remek volt, friss és ízletes, de bizony egész éjjel égett a gyomrom tőle. Szerencse, hogy barna kenyeret kaptam reggelire (mit szerencse, én rendeltem), az a tejjel csillapította égő gyomrom fájdalmát.

Délelőtt kaptam gombaölő szert (amit azonmód el is neveztem limoncellonak). A narancssárga kemot viszont Aperolnak hívom. Ebből mindjárt le lehetne venni, hogy különleges viszonyom van az alkohollal. Valójában a viszony inkább iszony. De a nővérek vidámak attól, hogy én mindent elnevezek és már ők maguk is azt mondják: „itt a limoncello”.

Szerencsére a reggeli szeánsz során semmi extra új információ nincsen. Kiegyensúlyozott a súlyom, a hőmérsékletem, a pulzusom és a vérnyomásom is. Utóbbi amúgy is alacsony, reggelente még annál is inkább.

Apu kinyomtatott egy csomó fényképet és a gyerekek is megleptek jó néhány rajzzal. A délelőtt egy része azzal ment, hogy kidekoráltam a falat. Végre nem szürke és unalmas.

Kellemes, lustizós nap volt ez a mai. Még az ebéd is kellemes volt (egy nagy grillezett krumpli szószokkal és zöldségekkel), meg pechemre sárgadinnye. Nem szeretem, de még a maradék égető érzést is kizavarta a gyomromból.

A délután a fürdésé, ebben szinte mindig segít valaki. Ma még hajat is mostam, de valahogy annyira fázott a fejem, hogy a törcsiturbánt nem akaródzott levenni.

A doktornőm ma behozta a papírt, amit ahhoz kell aláírjak, hogy keressenek nekem őssejtdonort – noha ez igazából csak rákészülés egy esetleges kimenetelre.

Réka és apa még mindig nem jöttek be. Apu már jól van, de engem félt. Rékából időnként előtör a takony, ezért természetesen (és sajnálatos módon) ő nem jöhet. Vele telefonon, skype-on tartjuk a kapcsolatot. (Olyan szép gyógymandalával lepett meg és rajta egy olyan kedves szöveggel, amit pityergés nélkül el sem tudok olvasni.) Aki csak erre jár, mind csodálja a falamat és mindenki kérdezősködik a gyerekekről, családról.

Egy véletlen folytán derült ki ma délután tulajdonképp, hogy az én két gyerekem azt hiszi, hogy én hamarosan kimegyek a kórházból (így is lesz), felülünk a repülőre és elmegyünk nyaralni (nem így lesz). Ma elmondtam mindkettőnek, hogy a gyógyulás annál hosszadalmasabb lesz, semmint közös nyaralást tervezhetnénk. (Kétségtelen, még három hónapja terveztük a családi nyaralást – de aztán az égiek mást dobtak.)

Jó érzéssel tölt el, hogy szinte minden nővér késztetést érez arra, hogy itt a szobámban maga alá húzzon egy széket és kedélyesen elbeszélgessen velem. Néha meglepve látjuk, hogy már egy órája ülünk és beszélünk. Így volt ez a mai nővérkével is. Német, évek óta él Svájcban és boldogan mesélt a családjáról. Meg arról, hogy bizony nemcsak mi viszünk csokit és sajtot haza, hanem ő is a saját családjának. Épp azt panaszolta, hogy bár lehet Németországban is remek svájci sajtot kapni, de valahogy annak az íze nem olyan, mint a svájci-svájci sajtnak. Kétségtelen: nem éreztem késztetést, hogy otthon vegyek svájci sajtot. Ezért nekem semmi összehasonlításom nincs.

A nővérke rákérdezett, hogy készül-e a parókám (igen), és hogy mondta-e valaki, hogy éjjel nehogy viseljek parókát (csak kendőt a szoba hűvöse miatt), mert a drága eszközt pikk-pakk tönkreteszem. No akkor ma is tanultam valamit. Meg a kedves olvasó is – bár senkinek ne legyen rá szüksége. Vajon Karafiáth Orsi parókában alszik? Tudja ezt valaki????