Rendkívüli sokszor ébredtem fel az éjjel. Két óránként csoszogtam pisilni, pedig szerintem inkább az álmatlanság, mintsem a folyadékmennyiség okozta a járkálást. Ráadásul gyakran jönnek ellenőrizni, 8 óránként kapok antibiotikumot és rendszeresen hányáscsillapítót. (Nem is hánytam eddig, kivéve azon a bizonyos első napok valamelyikén.) A nővérek (és az orvosok is) elképesztően lelkiismeretesek és mindig felhívják a figyelmemet arra, hogy kérjek bátran segítséget, vannak ők itt elegen.

A mai reggeli előtt érkezett egy szerb takarítófiú, meg egy nővérke, hogy egyeztessünk menüt a következő napra. Mivel én mindig húsmenteset kérek, rákérdezett, hogy vegetáriánus vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem, de valójában sosem voltam nagy húsevő. Szívesebben eszem tésztát, salátát, zöldséget, de még szójafasírtot is (elismerem, ez már tényleg nagyon durva). A szerb fiú rögtön mondta, hogy náluk elképzelhetetlen lenne akár egy nap is, nemhogy egy hét hús nélkül. Viszont az már többször megerősítést nyert, hogy a leukémiások egy része ösztönösen lemond a húsról. A nővérke ráadásul azt is hozzátette, hogy azon népeknél, ahol arányaiban kisebb a húsfogyasztás, az emésztőszervi ráktípusok is ritkábban fordulnak elő. Ezután kifaggatott arról, hogy mi magyarok jellemzően milyen fajta húst eszünk. Remélem nem vezettem félre azzal, hogy még mindig vezet a csirke- és a disznóhús. Halat keveset, de azért szerintem az a bizonyos évi egyszeri halevés (karácsony környéke) már talán nem teljesen valós (merthogy többször eszünk). Kérdezte a nővérke, hogy mi itt Svájcban többször eszünk-e halat és mondtam neki, hogy a célkitűzés a családban a heti 2-3 lenne (szerintem ez apu földtől elrugaszkodott ötlete csupán), de a heti egyszeri halevés az rendszerint összejön.

Ha már így: holnapra tofus paellát kértem. Perverz, nem? (A paella nálam azért nem játszik, mert a halat nagy általánosságban szeretem, a tenger gyümölcseit viszont egyáltalán nem.)

A reggeli szeánszon túl délelőtt megkaptam a narancsszínű kemot (nem vagyok tőle rosszul és ez nagyon jól hat a lelkemre IS). Ezután leszedtek az összes infúzióról, szabadon tudok sétálni. Délelőtt Réka kivételével bejött a család. Réka azért nem, mert már egyáltalán nincs immunrendszerem, ő meg a minap még lázas volt. Abban maradtunk, hogy ő legközelebb szerdán jön. Addig is skype-on tartjuk a kapcsolatot.

Ebéd előtt (sport) tettünk két kört a folyosón. Így, hogy a wc látogatása a legnagyobb teljesítmény, amit napjában többször leadok, meglehetősen fárasztó volt ez a két kör is. De csinálni kell, nem lehet legyengülni. (Noha a súlyom ma reggel 58 kg volt – erre nem is tudom mikor volt példa utoljára. Ezen felbuzdulva kértem a holnapi reggelihez mézet, az ebédhez meg mindig valami cukros üdítőt, pedig nem szoktam. Ma a változatosság kedvéért kólát kértem, és nem is tudom felidézni, hogy mikor ittam utoljára cukros kólát.)

Amíg itt volt a család, le is zuhanyoztam. Ma először teljesen egyedül!!! Apró lépésnek tűnik ez, nekem azonban hatalmas öröm volt.

Csorgó nyállal hallgattam a család beszámolóját a mai menüjükről (tarhonyaleves, tojásos nokedli, almás süti) és elkapott az „ej ha én is köztetek lehetnék” érzés. Pedig ugye a menü egyszerű, mint a faék, mégis hihetetlenül szeretnék velük (l)enni.

Akár nővérke, akár orvos, aki csak erre jár, mind benéz a számba. Kifaggatnak arról, tudok-e enni, nyelni, fáj-e bármi. Sajnos a kezeléseknek hála felszaporodhatnak a nyálkahártyával fedett területeken a gombák (ez nem történt meg nálam) sokféle kellemetlenséget okozva ezzel.

Mivel napok óta csak fekszem (a minimális mozgásról már beszámoltam), folyamatosan kapom a vérhígítót. De képtelen vagyok megjegyezni, mikor melyik combomba. (Illene felváltva kapni hol az egyikbe, hol a másikba.) Ma végre felírtam, nem kell már tippelgetni.