Leu72

Egy hete fordult meg velem a világ.

A sok vízhajtónak hála a súlyom normalizálódik (63,5), bokaszépségversenyen még mindig elvéreznék, de az az igazság, hogy sokért nem adnék már egy hajmosást. Lehet pálcát törni fölöttem („nem lehet akkora a baj, ha lenne erőd hajat mosni” - a valóság az, hogy erőm nincs, csak elvárásom.) Reggel hatkor vettek vért, hogy időben küldhessék az intenzív osztályra, ahol időpontot kell foglalni a dokinál, aki majd ezt a spéci kanült beülteti. Szerencsére nem kellett sokat várakozni. Reggel jött a doktornő, hogy egyek (rákérdeztem, hogy egyáltalán lehet-e, nehogy körbecifrázzam a műtőt), mert hamarosan visznek. Ennek nagyon örültem, jobb mint egész nap azon trenkolni magam, hogy mi lesz már. Hamar eltoltak hát kerekesszékben. Az értem felelős mai nővér elmondta, hogy ő végig velem lesz (nagyon jó érzés volt, sokat simogatott is). Betolt egy pici helyiségbe, ami tele volt általam ismeretlen gépekkel. Megjött a doki és azzal fokozta a hangulatot, hogy elmondta: az egyik gépet a formájánál fogva T-Rexnek hívják. Többszörösen átrendezték a szobát, mert annyira kicsi volt, a gép meg oly sok. Ezen közben adott a nővérke a nyelvem alá egy nyugtatót, ettől kellemes „teszek mindenre -állapotba” kerültem. Aztán ultrahanggal megkereste a doki a megfelelő eret. Rendkívüli alapossággal fertőtlenített (a szer szaga már alig volt kibírható, annyira mart), majd érzéstelenített. Sajnos azonban mikor döfött egyet, éreztem. Kérdezte: „fáj?” Mondtam, hogy igen. Erre adott még egy szurit. Ezután már nem éreztem semmit, csak hogy döfköd valamit, ill. a végén azt, hogy a szívem nagyon kezd kalapálni. Azt mondta, hogy ne aggódjak, ez teljesen normális. Hát én nem aggódtam. Tabletta is a nyelvem alatt, doki is megerősített ebben. Ezután összevarrt (ezt se éreztem), de amikor kiderült, hogy a szívem felé egy 18 cm-es hosszúságú kanül lóg, na az üvegesre tágította a szemeimet. Kivülről nézve csak egy tapasz látszik (majd holnap kapok másikat), meg hogy a tapasz alól három színes, hosszú kanül lóg ki, melyeken gyógyszert is adhatnak, meg vért is vehetnek. A gyógyszeradás persze úgy történik, hogy rá vagyok az infúzióra kötve. Vért viszont a kanülökből direkt vesznek eszelős gyorsasággal. (Láttam az utóbb időben, hogy milyen szerencsétlen lassúsággal tudtak csak venni.)

Amikor kész lettünk, a röngtenre toltak, hogy megállapítsák, hogy rendben elhelyezték-e a kanült. Ez szerencsére helyén volt, ezért a kézfejemből ki lehetett venni a régit. Most már szabadon használom a két kezem, nem kell félni a könyökhajlatom miatt, viszont fájdogál a frissen beültetett kanül. Kapok persze fájdalomcsillapítót, de azért érdekesnek ígérkezik az éjszaka.

Mivel ez egy klinika, ahol folyamatosan kutatások folynak, már két okmányt is kaptam arról, hogy milyen kutatásokhoz használhatják fel az engedélyemmel a különböző adataimat. Ezekhez én megadtam az engedélyt (az utókor nyer belőle jellemzően). Ez okból még vettek vért és elvittek EKG-ra is. Ahhoz képest, hogy kevesebb vizet kapok, több vízhajtót, a hangom egyre inkább emlékeztet Charliéra. Már a gyerekek is kacagnak rajta.