Leu72

Korán reggeliztem, mert 8-ra jöttek a mentősök értem. Megkérdezték, el tudok-e menni az ágyig, amit majd a mentőbe csúsztatnak. Tiszta vicc, mindig is aktív voltam, az utóbbi 15 évben rendszeresen mozogtam, most meg az is kérdés, hogy mankó nélkül meg tudok-e 5 métert tenni. Az ágy nagyon profi volt, minden része külön mozdítható és egyben is emelhető. Bekötöttek egy 5 pontos övvel (ralizni fogunk?) és kitoltak a mentőhöz a bánatos őszi időben. A férfi vezetett, a nő mellettem ült. Az infúziót valami miatt nem tudták beállítani, de rögzítettek rám egy vérnyomás- és egy pulzusmérőt, melyek 5 percenként automatikusan mértek. Megállapította a mentőslány, hogy alacsony a vérnyomásom (ez mindig is így volt) és sokat kérdezgetett a családomról, gyerekekről. És persze ő is simogatott. Én meg olykor-olykor elpityeregtem magam. Hamar megérkeztünk a klinikára, de mindketten biztosítottak róla, hogy most jön a neheze. A mentős pasi 20 éve mentőzik, és még mindig sötét ló neki a klinika épületének nagy része. Bár instruálták őt a portán, mégis további 4 embert kellett út közben megkérdezni, hogy hol is van a hematológia. Néha az út váratlanul le volt zárva és teljesen másfele kellett továbbmenni. Na végül megtaláltunk Widmer doktornőt, aki olyan mérhetetlenül fiatal, hogy alig hihető számomra a tény, hogy orvos. Azt javasolta, hogy a nehezén legyünk túl mihamarabb. Mértek vérnyomást, pulzust, testhőmérsékletet. Számomra döbbenetes volt, hogy míg nálunk a falusi kórházban fülhőmérővel, automata vérnyomásmérővel és pulzusmérővel dolgoznak, addig itt, az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) svájci klinikán még minden hagyományos vezérlésű. A pulzusomat tapintással, a lázamat hónaljban, a vérnyomásomat pedig a jó öreg pumpálható szerkezettel mérik.

A lázam már nem olyan magas, mint Lachenben, de olykor még eléri a 38 °C-ot. Próbáltak ismét vért venni, nem kis nehézségek árán ez sikerült is. Tiszta vicc, 40 évig nekem minden nővér azt mondta, hogy szuper vénáim vannak, egyszerű tőlem vért venni. A láznak és a kórnak hála viszont egymás után robbannak szét a vénáim.

A mai legnagyobb kihívás kétségtelenül a csontvelő vétel volt. Alig fél éve, hogy nagyim hasonló tünetekkel került a hematológiára, ahol szintén csontvelőt vettek tőle. Azt mondta, hogy a szüléseit, ideggyulladásait és minden eddigi kórságát figyelembe véve ez volt a legelviselhetetlenebb és legpusztítóbb fájdalom, amit valaha megért. El lehet képzelni, hogy ezek után tele volt a nadrágom. A doktornő lénye és magyarázata viszont annyira megnyugtató volt. Elmesélte, hogy el fog altatni és a csípőlapátból vesz mintát. Hasra fordultam és éreztem, hogy bök. Kérdem: nem altat el? Mondta, hogy dehogynem, most csak tollal jelöli a mintavétel helyét. Megérkezett az altató, de én csupán annyit láttam belőle, hogy elkezdi a karomban lévő kanülbe beadni. A végéről semmire sem emlékszem. Dormicumot kaptam, teljesen kiütött. Bár kétségtelenül érdekes volt, hogy még a nagy szunyálásban is éreztem, hogy két helyen döfnek meg. Aztán valahogy hanyatt fordítottak és rávettek, hogy emeljem meg a csípőm és alám tettek egy kötést, ami valójában a saját súlyom miatt lett nyomókötés. Ezután hagytak aludni. Soha nem vettem még be altatót, el lehet képzelni, hogy amikor azt hittem, hogy ébren vagyok, akkor is teljesen kába voltam. Amikor felébredtem, kaptam tapaszt a két szuri helyére, elmondták, hogy kicsit fájni fog, ha nehezen bírom, akkor adnak tablettát. Nem azt mondom, hogy szuper volt, de tényleg ki lehetett bírni.

Amikor magamhoz tértem, az első kérdésem az volt, hogy bejöhet-e a családom. Én magam féltem tőle a legjobban, hogy most akkor hetekig üvegfalon át érintkezhetek mindenkivel. Legnagyobb boldogságomra azt mondták, hogy minden további nélkül jöhetnek látogatók, de ha bárki is beteg, akkor nem látogathat be a kórházba, mert betegtársaimat és engem is veszélybe sorolhat.

Bejött az én orvosom és a főorvos is és megkérdezték, hogy tudnak-e ma velem és a férjemmel beszélni. Mondtam, hogy persze, de a gyerekek is jönnek. Erre ők azt mondták: ne aggódjunk, ezt ők megoldják.

Erre a napra két feladat volt már csak: vérvétel és CT. A vérvétel sokadik szúrásra jött össze (egy drogos kiscserkész ahhoz képest, ahogy én kinézek). A CT-hez meg kellett inni egy liter kontrasztanyagot. Meg is kérdeztem, hogy van-e bármi íze. Mondták, hogy nincs. Sajna tévedtek. Ánizsíze volt. Az ánizs számomra minden fűszerek mélypontja. Sem likőrt, sem kekszet nem vagyok képes lenyelni, ha az ánizsos. Másokat a köménymag, vagy a kapor zavar. Hát én azokat marékszámra enném. No mindegy, szomjas voltam, sokat megittam belőle, noha nem az egészet. Elvittek, a CT 10 perc alatt megvolt és hoztak is vissza.

Mivel én új beteg voltam és a régebbi páciensek előre egyeztetik a napi háromszori étkezést az egyik ápolónővel, én maradék ebédet kaptam. Mindenki más összetette volna a két kezét azért, hogy ráknyársat ehessen – csak én nem. Na ez a csirkeszárnnyal egy kategória. Gusztusosan volt tálalva, finomnak is látszott, de hát nekem nem csúszott le....

Délután fél háromkor van itt a műszakváltás. A reggeli fiú Marcel, egy kicsit militáris. Bármit kérdeztem eleinte, azt volt a válasz: “csak szép sorrendben egymás után”. Valamint ő mondta azt, hogy mozogjak minél többet, mert a benntlét alatt úgyis összemegy az izomzat. Láttam ugyan a folyosón szobabiciklit, valamint itt nálam is van egy taposógép, melyeken eleinte csak mosolyogtam.

No, fél háromkor megjött a váltás. Egy rocker srác személyében. Azt hinnéd, hogy a Szigeten szédelgett még egy fél órája egy sörrel a kezében, nem hogy betegápoló. És higgyétek el: a világ legrendesebb ápolója (egyébként Stefan). Nagyokat nevetünk, sokat beszélgetünk és sokszor csak beül dumálni egy kicsit.

Amikor megérkeztek gyerekek, az egy felfoghatatlan élmény volt. Kicsit több, mint egy napja nem láttam őket és elsírtam magam. Réka is bőgött a nyakamban. Előző este már az apjuk elmondta nekik, hogy anya szervezete nem jól termeli a vért (a leukémia szót kihagytuk), ez tehát már nem volt új. De az igen, hogy anyának most 6 hétig itt kell lennie benn, a kórházban. Nem sokkal később bejött a két doktornő, valamivel utánuk Stefan, aki elrikkantotta magát: “gyerekek, ki kér üdítőt???” Mondanom sem kell, mint a kiskacsák az anyuka után, úgy követték a gyerekek Stefant.

Ekkor a két doktornő kezdett mesélni. Nem szabad megijedni ettől a betegségtől, mert sok rákfajtával szemben ma már ez nagyon jól gyógyítható. (Esélyekről nem beszéltünk.) Érdemes küzdeni és nem szabad azt hinni, hogy a kezelés kibírhatatlan, mivel ma már rendkívül jó gyógyszerek vannak. Ha bármi kérdésünk van, bármikor szívesen állnak rendelkezésünkre. Akkor épp csak annyi kérdésünk volt, hogy nekem alapbiztosításom van, az vajon fedez-e mindent. Azt mondták, hogy nekem csak a gyógyulásra kell koncentrálni, mert bárkinek bármilyen biztosítása van, ugyanazt az ellátást kapja. Elbúcsúztunk a dokiktól, a gyereksereg meg boldogan jött vissza az üdítőszerzeményével.

Amikor a család elment, bejött Stefan. Leült mellém és a legnagyobb meglepetésemre megkérdezte, hogy van-e rajtam bugyi. Hm. Nem éreztem, hogy kapcsolatunk ennyire elmélyült volna, de aztán döbbent arcomat látva annyit mondott: beadná a combomba a vérhígítót. Mivel én pizsama alá nem veszek otthon sem bugyit (ezt majd itt felül kell bíráljam), ezért kiment és beküldött egy kolléganőt. (Vérhígítót azért kapok, mert egy átlagemberhez képest keveset mozgok. Így volt ez anno császármetszés után is.)

Este legalább egy órát dumáltunk Stefannal. Kiderült, hogy azért lett betegápoló, mert ő nem akart sorkatonai szolgálatot vállalni. (Stefan német egyébként.) És előbb egy idősekre berendezkedett kórházi részlegre került, ahol volt Alzheimer, demencia, meg a pelus tartalmával falra festés. De ő imádta az öregeket. Fél év után a főnöke megkérdezte, hogy nem akarja-e tovább csinálni. És ő rábólintott. Azóta elvégzett mindenféle iskolát, zseniális a hozzáállása, a dumája és a humora. És annyira lelkiismeretes.....Csak egy példa. Neki kellett volna vért vennie tőlem. Elszorította a karom, csapkodta is (az alkarom egyébként egy az egyben az Alpokalját mintázza, kék, zöld, barna és sárga foltokkal domborzati térképként). Megpróbált vért venni kétszer is. Nem ment. Majd a végén megkérdezte: “remélem, azért nem volt annyira rossz”. Mondtam neki: “egy sztracsatella fagyi jobb lett volna”. Kiment és három perc múlva hozott egy kis dobozt. “Sztracsatellát nem találtam, de sárgabarack azért jó lesz?” Hozzá kell tenni, hogy a legváratlanabb pillanatokban kopogtat, bejön és megkérdi, hogy mit tehet értem. Biztos vagyok benne, hogy nem a személyemnek szól, hanem ő ilyen. Mondta, hogy nem kell mindig vizet kérjek, van egy csomó üdítő is. Én azonban megmaradtam a szénsavas víznél.

Éjszaka Nem-Síva istennőnek pisilni kellett mennie. Nővérhívó, mankók. A nővér rángatja az infúziót és így kihaladunk a kishelységbe. Túlesünk a kihíváson, hívom a nővért, hogy a karaván visszahaladjon a 102-es szobába, de semmi. Ezt többször is megismételtem, de végig semmi. A végén (nem kicsit Deák Billre emlékezve) hónom alá kapom a mankót és az épp szabad lábammal igyekszem az infúziót kitologatni. Rémülten jön a nővér: “miért nem csöngetett?” “Csöngettem én, de nem jött senki.” Kiderült, hogy hajnali kettőkor nálam ment tönkre a csengő.