Leu72

Taminak szünnapja volt az oviban – ez itt a beszoktatás menete. Délelőtt egy kicsit olvastam, de annyira elfáradtam, hogy lefeküdtem aludni, neki meg betettem egy Kisvakond mesét. Igen, eszembe jutott, hogy pocsék anya vagyok, mert egy valamirevaló nő ilyet nem csinál, de valami pokoli fáradt voltam. A lábam ugyan épp nem fájt, mert bevettem egy otthon kóborló Voltaren 25-t (amiről később kiderült, hogy gyerekadag). De fáradt voltam, mint a dög. Én ezt még mindig (az izzadással együtt) az előző sok nap alatt bekapkodott gyógyszereknek tudtam be. Még délelőtt felhívott Noémi barátnőm, aki megkérdezte, hogy vagyok. Mondtam, hogy pocsékul és mivel a kórház keddre hívott vissza kontrollra, én nem is tudom, hogy addig hogy bírom ki. Erre ő azt javasolta, hogy máris jön értem, elvisz a kórházba, és nem fogja hagyni, hogy elzavarjanak egy kötéssel a térdemen. A szerencse mellettem volt, apu úgy tervezte, hogy délután otthonról dolgozik, ezért mi viszonylag korán visszatértünk megaláztatásom színhelyére, a kórházba. (Hozzá kell tenni, hogy bármely magyar kórházzal szemben elképesztően felszerelt a mi falusi kórházunk, de helyi berkekben igen rossz híre van.)

Utólag visszatekintve hatalmas szerencsém volt. Egy belgyógyász doktornő volt ügyeletes, akinek az egész sztorit, amit eddig írtam felvázoltam. Azt mondta, hogy a láz mindig gyanús, és azonnal lázat méretett, vért vetetett. Ellenőrizte a térdem, még egy sebészt is hívott az osztályról és meghallgatta a szívemet. Amikor azt mondta: “tudta, hogy szívzöreje van?”, akkor úgy éreztem, hogy ennyi tégla már a földön sincs, amennyi rám hull. És akkor még fogalmam sem volt, hogy az égiek már készítik a az egész kerületet, amit hamarosan egyben dobnak ránk. Készült egy térd ultrahang (folyadék van benne), a sebészben felmerült, hogy mintát vesz belőle.

Ilona nővér vért akart többször is venni, de bár 40 év alatt ez soha semmi gondot nem okozott, most harmadszorra sikerült neki és végül egy kanült is bekötött. Ilona nővért nem tudtam nem megkérdezni, hogy van-e bármi magyar felmenője. Kiderült, hogy semmi, csak édesanyja Rökk Marika rajongó volt és egyik kedvenc filmjében a színésznő az Ilona nevet viselte. Amikor megkérdeztem, hogy szereti-e a nevét, hmmmmm, nem volt egyértelmű az imádat. Végigszívta az életét azzal, hogy senki nem tudta se kimondani, se leírni a nevét. Főképp, mert valahogy így mondta: “illóna”.

A lázam közel 39 fok volt, bár maga a doktornő is azt mondta, hogy ezt meg nem mondta volna a külsőm alapján. (A szomorú valóság az, hogy amikor megkérdezte a doktornő, hogy mennyi volt a lázam az előző napokban, akkor behasaltam egy 38.5-t, mivel a lázmérőnk épp tönkrement és fogalmam se volt. Apu emlékeztetett dr. House azon híres mondására, hogy “ne higgyj a betegnek, mert úgyis hazudik”.)

A doktornőben hamar körvonalazódott az ötlet: a foghúzással elszabadult egy csomó baktérium, ami ilyenkor a szívbillentyűre is eljuthat és onnan szétszóródhat, akár a térdben is gyulladást okozva. Az ötlet szimpatikus volt, vártam az eredményeket. Azt a doktornő hamar megmondta, hogy aznap este mindenképp benntart a kórházban, mivel szeretné a lázat és a gyulladást is figyelni. Valamint a szívspecialistát is meg kell várni, aki készít egy szívultrahangot, bizonyítván az ő elképzelését. Időközben ránézett a körmeimre és elborzadt. Lilásak voltak. Mondtam neki, hogy ez csupán annak a jele, hogy nem mostam le alaposan acetonnal. Ezután jobb híján ellenőrizni akarta a lábkörmeimet, de arról meg egyáltalán nem volt a lakk lemosva. Hát ezen legalább tudtunk mosolyogni.

A doktornő később kiment, Ilona gyakran rám nézett, ellenőrzött. Egy alkalommal úgy mért vérnyomást, hogy az eredmény ?/? lett. Hm? Biztos hogy jól vagyok???

Majd visszajött a doktornő egy másikkal együtt. Leült mellém és azt mondta: rossz híre van. Biztos voltam benne, mivel semmi jó nem várható akkor, ha egynél több doki van körülötted. Viszont én arra számítottam, hogy műteni kell a térdemet. Ő meg azt mondta: leukémia. Az első gondolatom az volt: nem is nekem mondja. A második az: az nem lehet, hogy így legyen vége. Ekkor már apu ült mellettem, Noémi meg hazament a gyerekekre vigyázni. És láttam apun, amit még soha: hogy legszívesebben bőgne. A doktornő sorolta a számokat (amiből már akkor se tudtam volna egyet se felsorolni), elmondta, hogy a diagnózis egyértelmű, de ők ehhez kis kórház, ezért másnap a Zürichi Egyetemi Klinikára fognak beszállítani. Ott fogják megállapítani a betegség mibenlétét, a kockázatokat és elmesélik a gyógyulás folyamatát. Megkérdezte, hogy van-e testvérem (nincs), van-e a szüleimnek testvére (anyai ágon nincs, apai ág meg egyáltalán nem is létezik számomra). Megkérdezte a két doktornő teljesen korrekt módon, hogy van-e még kérdésünk. Nem volt. Viszont annyit elmondtam: a leukémia szóban ott van a Leu. Ami dialektusban az oroszlánt jelenti. És itt vagyok én, aki küzdeni fog, mint egy oroszlán. (Érdekes, a saját anyanyelvét senki sem úgy látja, mint amikor egy idegen tanulgatja azt a nyelvet. A blog címe, félreértések elkerülése végett, kizárólag az oroszlánra utal.)

Egymásra néztünk és annyit mondtott apu: “megcsináljuk”. És megterveztük, hogy hova megyünk először, amikor már újra egészséges leszek (Norvégia), hogy végigfagyizzuk otthon a nyarat, biztosított róla, hogy haj nélkül is ugyanúgy fog szeretni. Én próbáltam keresni a választ a miértre, de nem találtam.

Ezután feltoltak szívultrahangra (mert Zürich azt jelezte vissza, hogy ha már annyi mindent megcsináltak, akkor legyen meg ez is, de kiderült, hogy szerencsére a szívem és a tüdőm príma. A májam és a lépem megnagyobbodott (alkeszmamesz?), de ez sajnos a kórhoz tartozik.

Ezután visszatoltak az ambulanciára, csináltak még néhány kontrollt. Mindenki elképesztően kedves volt hozzám és aki csak arra járt, simított rajtam egyet és jobbulást kívánt. Ők talán nem is tudják, milyen sokat jelentett ez nekem.

Bár egész délután arra panaszkodtam, hogy nem tudok enni a sok gyógyszer miatt, bizony estére éhes lettem. Meg is kaptam a jutalmam: sült csirkeszárny salátával meg kenyérrel. Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy az állati végtagok, szőrök, bőrök, tollak, csontok, belsőségek az a “BROÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁF” kategória. Soha, semmi szín alatt nem eszem meg. Már azt is utálom, ha valaki csontot szopogat a környezetemben. (És az imádott fiam is ezt teszi. Meg porcogót is rág.)

Az éjszakám nem volt nyugodt. A térdem miatt ugyan mankóval közlekedtem, meg be volt kötve egy infúzió, ezért aztán (Síva isten csuklik) nővért kellett hívnom, ha WC-re kellett mennem. Ráadásul rendszeresen jöttek, nézték a lázam, igazgatták az infúziót, és a másik lány, akivel együtt voltam a szobában is két mankó+infúzió kombóban nyomult, szóval a nővérek dupla annyiszor jöttek. Meg hát ugye nyugodt sem voltam. (Mint utóbb kiderült, apunak is az egyik legrosszabb éjszakája volt.) Már arra koncentráltam, hogy a gyerekeimet sem tudtam megölelni, hogy hogy meg fognak riadni ők is és a családom is a hírtől. Láttam, hogy bárkivel csak üvegfalon át érintkezhetem és ez nagyon elkeserített. Apu meg még a kórházban azzal nyugtatott: szarj le mindenkit. Csak magaddal foglalkozz.