Azon kívül, hogy a lánykám még tovább volt oviban és én megint alhattam, semmi. Délután minden gyerek otthon volt és imádom ezeket a szerda délutánokat, mert együtt vagyunk, a nagyoknak sincs iskola és vidáman játszunk, vagy olvasunk. Most meg feküdtem a kanapén és egyáltalán semmihez sem volt kedvem. A lábam fájt, már hánytam a mentolos gyógyszer gondolatára és arra összpontosítottam, hogy legyen már vége ennek az őrületnek. Sokszor mondtam a gyerekeknek: “mi lenne veletek, ha anyátokra esne egy tégla”. Arra céloztam ezzel, hogy én vagyok az, aki hajtja a leckét, a másnapi bepakolást, vagy épp a táskák ellenőrzését. Réka lányom gyakran vigyorog azon, hogy még fel sem teszi a kérdését és én már meg is válaszoltam. No a téglára visszatérve: most úgy éreztem, hogy nem a fejemre esett egy tégla, hanem megsoroztak egy egész lakótelepnyi panellel.
Az este nagyjából szóról-szóra ismétlődött: előbb vacogtam, majd izzadtam. Az éjszaka felfoghatatlan volt, vagy azért ugrasztottam aput, hogy vegyük le a pizsumat (a lábam a gyógyszer ellenére sem tudtam hajlítani, ezért vetkőzni sem tudtam egyedül), vagy hogy adjon inni, vagy jeget, vagy borogasson. Már én sajnáltam, és éreztem, hogy még egy ilyen éjszakát már nem lehet kibírni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.