Anyu és a férjem teljes egészében kézben tartották a bepakolást, ami még akkor sem egyszerű, ha minden elő van készítve. Reggel még ágyat húztam, majd a családom szigorúan rám parancsolt, hogy pihenjek. A vége az lett, hogy fogtam egy újságot, olvasni kezdtem, de nem állt össze a kép, hogy miről olvasok. Erre aztán lefeküdtem és aludtam egy nagyot. Én, aki igyekszik mindig apu keze alá dolgozni, és már fél szavakból is tudom, hogy mikor mit kell előkészíteni. Az alvás után viszont váratlanul teljesen fit lettem. Nem azt mondom, hogy világrekordot futottam volna, de egész elfogadhatóan mozogtam, sőt aztán még vezettem is. Utána viszont elaludtam és csak akkor ébredtem fel, amikor már nagyon fájt a térdem. Egy ilyen alkalommal megálltunk sétálni egyet, aminek az lett a vége, hogy egyedül ki sem tudtam már szállni az autóból. A séta végül meg sem valósult, mert annyira fájt a térdem, hogy csak bőgtem. (Ennyit a szuperanyu mítoszról.) Bevettem az aznapi utolsó lehetséges adag gyógyszert, és vártam a legjobbakat. Este aztán még ki is pakoltam, gyerekeket lefektettem, majd én is ágyba zuhantam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.