Leu72

Mi tagadás, féltem a mai naptól. Előre szóltak, hogy nemcsak agyvizet vesznek, hanem csontvelőt is. Előbb az elsőt, aztán (altatásban) a másodikat. Tudtam, hogy ha az első fejezet kipipálva, akkor nagy gond nem lehet.

Korán reggel jöttek vért venni (6-kor, normál esetben 7.30-kor szoktak), hogy a labor minél előbb lássa az eredményeket.

Megkaptam a reggelimet (olyankor kapok mindenféle tablettát is és már rájöttem, hogy a legjobban úgy úszom meg, ha kávéval veszem be. Keserű a gyógyszer, keserű a kávé, fel se tűnik. ) Ami azonban hamar feltűnt: mintha félrenyeltem volna egy tablettát (valóban az egyik tabletta jóval nagyobb, mint a többi). Kértem rengeteg vizet (áttértem a csapvízre, mert a gyomrom még mindig égett a szénsavtól), de hiába ittam bármennyit, a tabletta keresztbe állt. Na szép, nehéz nap és én még körbehányok mindent. Szerencsére utóbb kiderült, hogy ez az egész a kór mellékhatása. Nincs itt semmi félrenyelésről szó. A nyálkahártya egy idő után begombásodik (nem úgy látszik nálam), vagy begyullad. Ezért érzem ma már a gyógyszerek ellenére is, hogy mintha erős torokgyuszim lenne. Az aktuális nővérkével ezalatt szintén sokat beszéltünk. Rachel egy végtelenül kedves csajszi. Megtudtam tőle, hogy ha valaki diplomás nővérként akar végezni, az bizony hat év tanulást jelent. Az iskolában egymáson gyakorolják az injekció adást, a kanülöket is egymásnak vezetik be, hogy ne forduljon elő az a kínos blama, hogy össze-vissza döfködik a pácienst. Ha gyógyszert, kemot, vagy vért kötnek be, akkor mindig ketten jönnek, egymást ellenőrzik és mindig be kell mondjam a születési adataimat. Ezután arról faggattam, hogy mindenki eü. dolgozó-e a csalában. Kiderült, hogy a húga és a szülei még vért se bírnak látni. Nem is értik, hogy hogyan választhatta Rachel ezt a szakmát. Azt is elmesélte, hogy van lehetősége külföldön is tanulni (ő az USA-ban járt és a vendéglátó családdal annyira jóban van, hogy idén is megy vissza hozzájuk).

A két szúrásra fél 12-re voltam kiírva. Sajnos a doktornőm előbb bejött és elmesélte, hogy vérplazmát kell kapjak, mert a lumbálás során esetleg keletkezhet olyan vérzés, ami nehezen áll el. De a csontvelőt mindenképp leveszik, az nem jár ilyen kockázattal.

Az előkészületek a legrosszabbak. Átrendezik a szobát, jönnek-mennek az orvosok és az ápolók, ez már önmagában stresszt jelent. (Mindig kapok a nyelvem alá stresszűző tablettát.)

Hasra fektettek és vártam az altatót. Én nem tudom, hogy milyen Dormicum volt ez, de annyit beszéltem tőle, mint még soha. Kaptam is egy második adagot. Na attól vége szakadt a nagy dumának. Fél órával később arra ébredtem, hogy hanyatt fekszem (ki fordíthatott meg? biztos nem a 38 kg-s nővér), alattam a homokzsák (ha esetleg valami csöpög a lyukon, ahol megfarigcsáltak. Bár legutóbb aludtam vagy két órát, most hamar ébredtem és kértem is egy könyvet. (Nagyon sok, a betegséggel és a családtagok kezelésével kapcsolatos prospektust kapok, de most csak egy jó könyvet volt kedvem olvasni.) A nővérek vannak a legjobban meglepve, hogy én mindig olvasok, vagy rejtvényt fejtek, vagy blogolok. Nem tudom, mások mit csinálnak, mert ugye senki nem jár át a másikhoz. Néha látok embereket, amint infúziórós állványt tologatnak, de annyi az egész. (Érdekes, hogy ezek mind idősebb férfiak. Nőt nemigen látni.)

Délután kaptam még egy adag plazmát és őszintén szólva bármennyire is aggódom a beavatkozások miatt (szerintem ez még egészséges, nem sikoltozom és fegyelmezem magam), bíztam benne, hogy a lumbálás is meglesz. Nem is csalódtam. Fél három körülre olyan jók lettek az eredmények, hogy a doktornő megjelent, hogy akkor „csapjunk a lovak közé”. Ilyenkor ki kell üljek az ágy szélére, mellkasom alá asztalka, rá a saját párnám, amit ölelek. (Ettől görbén tartom a hátam.) Kitapogatja a megfelelő csigolyát (mindig elmondja: „Elnézést, hideg a kezem” - de ez jól esik.) Ezután tollal bejelöli, hogy hova döf (durva szó a döfés és tényleg nagyon finoman csinálja. Eközben mondja, hogy „ez még csak a tollam”. (A minap meg is kértem, hogy mutassa meg a tollát, mert azt hittem, ez valami spéci orvosi toll. Kiderült, hogy egy sima golyóstoll.) Ezután kapok egy lidocaint (picit csíp, de igazán elviselhető), megcsapolja a gerincem (szigorúan 20 csepp) és cserébe (hogy a folyadékegyensúly megmaradjon, kemot nyom a gerincembe. Bár ez meglehetősen rosszul hangzik, én azonban semmit nem érzek belőle. Felkészítettek, hogy lehetnek áram-jellegű csipkedések (sarkamban, könyökömben), de szerencsére semmi.

Lumbálás alatt bejött a főorvosi vizit. Egy doki és egy doktornő. Mikor ez utóbbi észrevette, hogy mi történik velem, odajött és átölelt. Fogta a kezem és mantrázta, hogy nagyon jól csinálom. Azt hiszem, kevés főorvosnak van ilyen emberi megnyilvánulása.

A beavatkozás után aztán gyorsan hanyatt fordultam (ha nem vagyok altatva, akkor ez megy), a kanülöket szépen elrendezték, homokzsák a derék alá, aztán lehet aludni. De én megint csak olvastam. A nővérkék érdeklődtek, hogy mit olvasok (Lesley Pearse: Árnyak – mindenkinek csak ajánlani tudom). Aztán valahogy az egyik nővérke a magyarról, mint nyelvről érdeklődött. Meséltem neki néhány dolgot, még rokonainkról, a finnekről is. Nagyon tetszenek neki saját bevallása szerint, hogy hogyan alakulnak ki a nyelvek.

Amikor végre felkelhettem, megebédeltem. Bejött ismét az orvosom és megkérdezte, hogy mit szólnék egy kis „nyaraláshoz”. Ezt én nem is értettem kórházi összefüggésben. Az idő rossz, be vagyok zárva, mi ebben a nyaralás. És akkor rám nézett és annyit mondott: „Hölgyem, a leletei jók. Hétvégén úgysem történik sok minden. Ha a reggeli mérések és a délelőtti orvos mindent rendben talál, akkor a holnapi napot otthon töltheti a szeretteivel.” Bőgtem. Semmi másra nem vágytam, mint hogy hazamehessek hozzájuk. Nem is reméltem ilyen szerencsés fordulatot. Estére vissza kell jöjjek, de ez már semmi.