Leu72

Napnál világosabb volt, hogy sínnel nem fogok tudni vezetni. Márpedig az ovival le volt beszélve, hogy visszük Tamarát. Úgyhogy Noémi barátnőm jött értünk és elszállított. Mivel azonban aznap Tami csak 11-ig volt oviban, kérdésessé vált, hogy ki hozza el (Noémi 11-kor nem ért rá, apu dolgozott, én meg kalózlábbal pihentem). Érdekes volt számomra is, hogy reggel egyfolytában arra gondoltam: elmegy Tami, nagyok suliban, én meg alszom. Hazajövetelünk után mindig a munka dandárja vár, és rendszerint én nagyon hamar rendet vágok, de most csak arra tudtam koncentrálni, hogy alhassak. Nem is voltam rest: a lakás úszott, én aludtam. Apu jött haza ebédeltetni, mert világos volt, hogy Síva istenségen kívül más nem tudja megoldani, hogy két kezében mankó és közben levest melegít, meg kenyeret szel. Ő persze (mármint Síva) ezt mind egyszerre is tudja – szemben velem. Borzasztó érzés volt, hogy ülök a kanapén és tényleg semmit nem csinálok. Kérek, szóban segítek, vagy utasítok, de semmi aktivitás. Odaülök enni, elmegyek WC-re és kész. Ja és alszom, meg alszom.

Estére rám jött a vacogás. Normál hőmérséklet van otthon, én viszont este hét körül annyira elkezdtem vacogni, hogy nem is tudtam a saját kezemből a kenyeret megenni. El lehet képzelni, hogy az addig egészséges és aktív anyu helyett milyen riasztó lényt látott a család. A szám elkékült, a változatosság kedvéért lefeküdtem a nappaliban, betakaróztam és vártam a javulást. Tényleg el is múlt a vacogás, majd rám jött a nagy hőhullám. Hajigáltam le magamról a takarót, pulcsit. (Tovább azért nem fajult a dolog.) Még egy filmet is végignéztünk apuval, majd lefeküdtem és egy borzalmas éjszaka során izzadtam, ittam és fájdalomcsillapítót kapkodtam be.