Leu72

Nem értem, miért nyugtalanok az éjszakáim. Esténként igyekszem könnyűt fogyasztani, mind kalóriában, mind pedig filmben. Nem nézek híradót és csak a legfontosabbakat olvasom az indexen. Viszont egész éjjel ettem álmomban. Farah Pahlavi (az utolsó perzsa sah) feleségének élettörténetét olvasom épp. Tavaly voltam olyan szerencsés, hogy megismerkedtem egy iráni lánnyal, aki anno el is vitt egy hamburgi perzsa étterembe enni. Valami frenetikus volt az ebéd és most egész éjjel ezt ettem álmomban. Na lehet, hogy ezért aludtam keveset? Mindenesetre a nővérke javasolta, hogy próbáljak nap közben kevesebbet aludni (délelőtt és délután is alszom egy-egy órácskát), ami végtelenül jól esik.

A család szerencsére sokat jön be. Ennek ellenére sokszor gondolok arra, hogy mennyi időt tudtam eddig naponta a gyerekekkel tölteni, és most ahhoz képest mennyire keveset. Lélekben mindig velem vannak, gyakran persze testben is, de ez még mindig nagyon, de nagyon kevés. Ráadásul tagadhatatlan, hogy Rékának összeállt a kép, és bár nem beszéltünk vele róla, azt hiszem meg is van ijedve. Azt hiszem apuval majd komolyan el kell beszélgessenek arról, hogy bármennyire is rémisztő a kórkép, meg akarok és meg is fogok gyógyulni. Szegény gyerekeimet már jó ideje azzal vigasztalom, hogy „anya hamarosan a régi lesz”. Mindent meg is teszek érte.

Hétfő van, ma az elmúlt heti összes leletemet összegyűjtik, átbeszélik velem. Kíváncsi vagyok a fejlődésre. A minap az egyik nővérke mondta (és büszke is voltam): „Hihetetlen ereje van, Frau Dobos.” (Jaj, és nagyon aranyos, már mindenki tudja, hogy én nem „Dobosz”, hanem „Dobos” vagyok. Ez egy nagyon apró dolog, de mégiscsak jól esik.

Azért az egész biztos, hogy bármennyire is igyekszem magam tartani, vannak nehéz pillanatok. Nem arra gondolok, hogy állandóan émelygek, hogy már semminek nincs jó íze, sokkal inkább arra, mikor egyedül vagyok és jönnek a nagy MIÉRT?-ek. Aztán persze összekapom magam (a szüzek már csak ilyenek), tisztában vagyok vele, hogy semmi, de semmi dolgom nincs, csak a gyógyulás, és akkor könnyebb.

Anyukám itt van, mindent intéz a gyerekek és a lakás tekintetében is, szóval panaszra tényleg nem lehet okom.

Járt ma benn a doktornőm, Frau Widmer. Megnézte a reflexeimet, mindent rendben lévőnek talált. Mindig mindenki nagyon szívesen ad felvilágosítást az állapotomról, most ezért rá is kérdeztem. Kiderült, hogy az agyvizemben is találtak beteg sejteket – ez átlagosnak mondható. Szerencsére a beteg sejtek kevesen vannak, és ha a szervezetem ilyen jól reagál a további kezelésekre is, mint eddig, akkor szerencsés lefolyású betegséget remélhetek.

Mivel ma semmi különös kezelés nem történt (a sárga limoncello-szerű gombaölő anyagon túl), ennek megfelelően a lelkem nagyon is rendben van. Nincs szükségem pillanatnyilag antibiotikumra és vérhígítót sem kapok. A dokik lepődnek meg a legjobban, hogy ha megkérdezik: „hogy van?” (és a kérdés bizony nagyon őszintén hat a szájukból), mindig azt mondom: „egyre jobban”. Ők is sokat mosolyognak és én is. Aztán persze vannak pillanatok, amikor eltörik a mécses.

Ma pl. ebéd után szívesen megfürödtem volna. Csak épp nem éreztem, hogy az erő velem lenne. Mindig minden nővér bátorít, hogy kérjek segítséget. Ma is jött egy, aki segített fürdeni, és amikor kiderült, hogy neki is három gyereke van (neki három lány), akkor bizony eltörött a mécses. Azzal vigasztalt, hogy ki kéne díszíteni a szobámat. Nyomtatni családi képeket, kiragasztani gyerekrajzokat. Ő mindenben segít. Akkor nem lesz ilyen unalmas-szürke a szobám.

Kétségtelen szerencsém van azzal, hogy a nővéreket itt megfizetik, ezért cserében segítőkészek, vidámak és mindig készek egy kis csevejre.

Két napig most egy kolumbiai nő volt a nővérkém. Mondtam neki: ugye Shakira is onnan származik? Mire ő: „sőt, ugyanarról a területről!” Na most a csaj annyira hasonlít Shakirára, mint mondjuk Stallone és Szíj Melinda. Semennyire. De megtudtam, hogy Kolumbiában nagy a rasszok keveredése, ezért a szőke haj, fehér bőr, valamint a már-már fekete bőr is előfordul. Meg ezeknek mindenféle keveréke.

A nő sokszor megvárta, hogy lefusson az infúzió. Kiderült, hogy már volt férjnél (ilyen bizalomgerjesztő arcom van?), de a pasi nem akart gyereket. Aki meg dél-amerikai gyökerekkel bír, az ugye mind gyerekbolond. Most van valakije, csak épp az a valaki (egy svájci doki) Ticino (az olasz) kantonban él és dolgozik. Ő meg itt. Ahhoz, hogy ott munkát kaphasson, előbb olaszul kell megtanulnia, mert hiába remek ápolónő (tényleg az), ha nem tud a betegekkel kommunikálni. Ő itt bérel Zürichben lakást, a pasija meg ott és ő utazik nagyon sokat. 42 éves, évek óta gyereket szeretnének, de nem jön össze, és bár orvosi ok nem húzódik mögötte, ő már lassan, de biztosan fel is adja.

A délután még egy meglepit tartogatott. Kopogtatott egy nő, kezében egy szteppel. A gyógytornász. Megkérdezte, hogy vagyok. Mondtam, hogy jól. Akkor elő a stoppert és 3 percen át folyamatosan lépkedjek fel-le a sztepről. Azt azért tudni kell, hogy sokféle tornafajtát kipróbáltam az elmúlt időszakban és a sztepet mindig is utáltam. Mozog a két kezem, a két lábam, megy a zene és valahogy azt véghez vinni, hogy ne essek el, az nekem nagy kihívás. Hát most sem voltam lelkes, de jól titkoltam. Vagy legalábbis azt hiszem. Mindenesetre 68 alkalommal sikerült a fel-le kombót megcsinálni a sztepen, ami figyelembe véve, hogy az utóbbi időben nem sportolok, végül is elégedettségre ad okot. (3x álltam meg a 68 lépés alatt.) Kimerültem. Ezután megkérdezte, hogy van-e kedvem bicajozni. Mondtam (randa dolog az őszinteség), hogy nincs. Aztán erőt vettem magamon: mikor, ha nem most. Kimentünk a folyosóra és megmutatta, hogy miket kell beállítani. 10 perc, kb. 1,5 km, tehát nem nagy távolság és nem is kimerítő. De mivel ugye semmit nem sportolok, ahhoz képest azért kihívás. Elmeséltem neki, hogy én jellemzően olyan mozgást szeretek, amikor a lábaim a földön vannak, mert akkor már biztos nem esem le sehonnan. Ezt ő nem is igen értette. Azt is elmondtam, hogy a minap még a Training Centerben kellett úgy bicajozni, hogy a pulzusomat 10 percen át az egekben kellett tartani és a végén azt hittem, hogy lefordulok a bicajról. (Valójában leszállni se tudtam, annyira rákötöttem a biciklire. És megint csak kiderült, hogy a bicikli – még ha rögzítve is van – nem az én sportom.)

A végén kaptam egy tesztet, amiben persze nincs jó és rossz megoldás. A teszt által akarják feltérképezni csupán, hogy milyen volt a betegség előtt a fizikai állapotom, meg milyen most. („Elbírt-e ön hétköznapi életében egy átlagos bevásárlószatyrot?”) Most meg: „okoz-e nehézséget az ön számára a mindennapi rutin, pl. zuhanyzás”). Zongoráznám a különbséget, ha tudnék zongorázni.....

Ma délután elég fit voltam, remélem meglesz a jutalma és alszom végre egy jót. Mert az előző éjjeleken ez a két óránkénti ébredés....jobbat is el tudnék képzelni. Meg ugye én hason fekvő vagyok (ami szépen a korral előrehaladva bevasalja ráncainkat éjjelente a bőrünkbe), de a kanül miatt mégse merek hasra fordulni. Sok éve jártunk egy Picasso kiállításon. Utóbb beszélgettünk arról apuval, milyen volt a kiállítás. Mondtam, hogy nekem nem okozott sok újdonságot, mert én minden reggel ilyen elgyötört női arcot látok a tükörben, mint amik a nagy művész festményein szerepelnek Honnan tudhatta? Hiába mester volt. Hisz én még kisbaba voltam, amikor ő meghalt.